Jövőre leszek 50 éves. Szüleim halálát követően kerültem intézetbe, epilepsziás vagyok. 2002 óta éltem abban az intézetben, amiről most írni szeretnék. Egy darabig egész jó is volt. De amikor fenntartóváltás történt, elszabadult a pokol..
Az addigi igazgatónkat koholt vádak alapján elküldték. Sokan azt hitték, hogy az új igazgató folytatni fogja a megkezdett munkát, de a sok ígéretből semmi sem lett. Amikor kiköltöztünk az intézethez tartozó lakóotthonba, akkor jött igazán a hideg zuhany! Azt ígérték nekünk, hogy kapunk alapanyagokat, hogy mi magunk főzhetünk önállóan, hogy 5000 Ft-ra emelik a zsebpénzünket, hogy biztosítanak számunkra sampont, mosóport, öblítőt, hogy tisztálkodni, mosni tudjunk. Ebből semmi sem valósult meg! Ha bármiért szóltunk, rögtön azzal fenyegetőztek, hogy az utcára tesznek minket vagy bevisznek a pszichiátriára!
Jó pár ember el akart jönni onnan, de nem engedték, nehogy kiderüljön az aljasságuk. Nekem végül sikerült és egy kedves támogató személy segítségével el tudtam szabadulni.
Csak azt sajnálom, hogy az élettársamat nem tudtam elhozni, mert őt kizáró gondnokság alá tették. Csak telefonon tarthattuk a kapcsolatot, mert az igazgatónő rám fogta, hogy koldulni járok a lakóotthonba és az intézethez tartozó összes otthonból kitiltatott.
Aztán pár hónappal később az egyik társammal visszatértünk az otthonba, hogy meglátogassuk az élettársamat és a többi lakót.
Amit ott tapasztaltunk, még az erős idegzetű embert is könnyekre fakasztotta volna! Ott tudtam meg, hogy az élettársam minden lépését figyelik, sőt sehova nem mehet kísérő nélkül. A legjobb barátomat elszállították a pszichiátriára, mert kiállt a többi lakó mellett. Egy fiatal lány, aki nemrég került oda és olyan életvidám volt, hogy mindig kacagott-nevetett, most úgy ült ott, mint egy zombi. Szerintem be volt gyógyszerezve.
A dolgozók is azt hiszik, hogy azzal jók, hogyha engedik, hogy az erősebbek a gyengébbeket fenyítsék. Ha a gyengébb panaszkodni mer, ő húzza a rövidebbet, ő kapja a büntetést, mert árulkodni mert. Például a legközelebbi munkanapon nehéz bútorokat cipeltetnek vele. Olyan is előfordult már, hogy az így megbüntetett egy falubelihez fordult segítségért és ezért megvonták tőle a zsebpénzét.
Társammal alig vártuk, hogy elhagyhassuk a házat! Olyat tettünk, amit még soha: letérdeltünk a járdára és hálát adtunk az úrnak, hogy elkerülhettünk onnan.
Kérdem én, hogy milyen bűnt követtünk el az Isten ellen mi fogyatékosok, hogy így kell velünk bánni? Vagy ez az egész kitagolás csak arra szolgált, hogy még rosszabbul tudjanak bánni velünk?
P.D.
Magyarországon 23 000 fogyatékossággal élő ember lakik nagylétszámú intézetekben századmagukkal összezárva, akaratuk ellenére. Olyan eldugott helyeken, amikről sosem hallottál, amiket jó eséllyel nem tudsz elhelyezni az ország térképén. Egy ilyen rendszerben nemcsak a fogyatékossággal élő ember válik láthatatlanná, hanem az őt érő sorozatos jogsértések is. Az ehhez hasonló történetek azonban időnként eljutnak civil szervezetek jogsegélyszolgálataihoz, panaszaik felszínre törnek a fenntartói ellenállás miatt csak ritkán megvalósuló független intézménymonitorozások során. A problémák rendre ismétlődnek: begyógyszerezés, pszichiátriára kerüléssel történő fenyegetőzés, a dolgozók szemet hunynak a lakók között történő bántalmazás felett. Ezekről a problémákról a fenntartónak is tudnia kell, mégsem változik semmi. Ha egy elkötelezett intézetvezető működése alatt átmenetileg javul is a helyzet, ez mindig csak tűzoltás. Mert nincs olyan, hogy jó intézet. Mert az intézet alapgondolata hibás. Jelenleg 77 milliárd Ft EU-s támogatásból zajlik a kitagolási folyamat, melynek részeként nagylétszámú intézeteket zárnak be és helyettük támogatott lakhatási formákat hoznak létre, például kisebb létszámú lakóotthonokat. Azonban nem a létszámon múlik az, hogy mit tekintünk intézetnek. Egy tízfős lakóotthon is lehet intézet. A fenti otthon erre egy tipikus példa. A “lakóotthon” eldugott helyen van, nem lehet benne önállóan dolgokat csinálni, a lakókat fenyegetik és begyógyszerezik. Hívhatjuk máshogy, de a lényeg - az intézeti kultúra - nem változik. Más civil szervezetekkel együtt azért dolgoznak, hogy a kitagolási folyamat során valóban meg tudjon valósulni fogyatékossággal élő emberek számára az önálló életvitel a támogatott lakhatási formákban. Hogy ők dönthessenek az életükről: arról, hogy kivel és hol élnek, mit dolgoznak, mi a napirendjük és milyen típusú segítő szolgáltatásokat vesznek igénybe. Az állam feladata pedig az, hogy mindennek a feltételrendszerét kiépítse és hosszú távon biztosítsa, hogy fogyatékossággal élő emberek a közösség egyenrangú tagjaiként élhessenek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.