Gyöngyöspata per: az alapjogi bíráskodástól az alapjogok kifordításáig III.

Blogsorozatunk tárgya a 2011-es gyöngyöspatai események kapcsán a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság ellen megindított közérdekű perünkben született első- és másodfokú bírósági ítéletek összehasoníltása. Az első részből kiderült, hogy míg az Egri Törvényszék alapjogi megközelítéssel eljutott ahhoz a megállapításhoz, hogy a rendőrség mulasztásai az etnikai megfélemlítéssel szemben a helyi romák egyenlő emberi méltósághoz való jogát sértette, addig a másodfokon eljárt Debreceni Ítélőtábla teljességgel mellőzve az alapjogi megközelítést éppen az ellenkező következtetésre jutott. A második részben azt mutattuk be, hogy hogyan fordította ki az alapjogvédelmet a másodfokú bíróság, és hogyan feledkezett meg az ügyben kardinális precedensnek számító Gárda-ítéletről. A sorozat jelenlegi, utolsó részében a rendőrség romákkal szemben kirívóan aránytalan bírságolási gyakorlatával kapcsolatos két egymásnak ellentmondó bírósági álláspontot mutatjuk be. 

Háromrészes blogsorozatunkat rendhagyó módon elsősorban a szakmának szánjuk. A jogias nyelvezet persze ne tántorítson el senkit: azoknak is átláthatóan és strukturáltan érvelünk a posztokban, akik nem szoktak jogi szöveget olvasni. Az elsőfokú ítéletről itt írtunk közérthetően, a másodfokúról pedig az abcúg-on megjelent cikket olvashatják a laikus érdeklődők Szintén ajánljuk az abcúg helyszíni riportját, amit a másodfokú ítélet után készítettek Gyöngyöspatán.

Aránytalanság a bírságolási gyakorlatban 

A pernek tárgya volt az előző részekben bemutatott rendőrségi mulasztásokon kívül a rendőrség romákkal szemben aránytalanul szigorú szabálysértési bírságolási gyakorlata is, amely a szélsőségesek távozását követően hét hónapig tartott. A perben a rendőrségi iratokból megállapítható volt, hogy 2011. május eleje és november vége között összesen kiszabott 86 szabálysértési bírságból 61-et romákkal szemben szabtak ki a rendőrök, miközben a romák a lakosság egyhatodát tették ki. Ez azt jelenti, hogy a romák a lakosságon belüli arányukhoz képest négy és félszeresen, a nem romákhoz képest tizenháromszorosan felülreprezentáltak voltak a bírságok tekintetében. A perben egyidejűleg azt is bizonyítottuk, hogy nem roma helyi lakosok által elkövetett hasonló szabálysértések felett több esetben szemet húnyt a rendőrség, pedig észlelte azokat. 

A kirívóan aránytalan számokon túl az is kiderült a rendőrségi iratokból, hogy csak a romákkal szemben indultak eljárások gyalogos és kerékpáros szabálysértések, valamint köztisztasági szabálysértés („köpködés”, cigicsikk eldobás) miatt – ezek az ügyek a romákkal szembeni eljárások többségét jelentették. Ilyen bagatell ügyekért a cigánysoron röpködtek a 10-20 ezer forintos bírságok a perbeli időszakban. Eközben a nem roma helyi lakosokkal szemben csak gépjárművezetéssel kapcsolatos ügyekben indítottak eljárást: ittas vezetés, gyorshajtás, stb., vagyis társadalomra jóval veszélyesebb magatartások miatt, de például gyalogos szabálysértés miatt egyetlen egy ügy sem indult nem roma helyi lakossal szemben. Ennek kapcsán az elsőfokú ítélet megállapítja: „A logika szabályai szerint ugyan nem zárható ki, azonban nyilvánvalóan életszerűtlen egy olyan feltételezés, hogy valamely összehasonlítható helyzetben lévő csoport tagjai egy adott időszakban egyáltalán ne követnének el szabálysértéseket.”

Ahogy már említettem, fentiekkel párhuzamosan tanúvallomásokkal, ombudsmani jelentésben foglalt tényekkel, és videó felvételekkel bizonyítottuk azt, hogy számos olyan eset volt, amikor nem roma helyi lakosok is elkövettek bagatell, pl. gyalogos szabálysértéseket (pl. nem a járdán mentek, hanem az úttesten), és a rendőrség annak ellenére, hogy észlelhette ezeket, velük szemben nem szabott ki bírságot, nem indított eljárást.

Megvalósít-e diszkriminációt az aránytalan bírságolási gyakorlat?

Fenti bizonyítékok alapján az elsőfokú bíróság megállapította: „a roma nemzetiséghez tartozó személyek felülreprezentáltsága a szabálysértési ügyekkel összefüggésben arra is visszavezethető, hogy az alperes vezetési és irányítási alárendeltségébe tartozó Gyöngyöspatán szolgálatot teljesítő rendőrök nem minden esetben intézkedtek részrehajlás nélkül, az egyenlő bánásmód követelményét betartva, bizonyítottan több alkalommal nem intézkedtek a gyöngyöspatai roma közösség tagjaival összehasonlítható helyzetben lévő csoport tagjaival szemben, annak ellenére, hogy a szabálysértések elkövetését bizonyítottan érzékelték.” 

Az Egri Törvényszék kimondta: „egy szabálysértési ügyben intézkedő rendőr törvényi kötelezettségének csak abban az esetben tesz eleget, akkor intézkedik részrehajlás nélkül, az egyenlő bánásmód követelményét nem sértve, ha valamennyi általa észlelt szabálysértés esetén eleget tesz intézkedési kötelezettségének és az egyenlő bánásmód követelményét betartva részrehajlás nélkül választja ki intézkedésre az érintett személyeket.” 

A törvényszék tehát a TASZ kereseti kérelmének megfelelően megállapította, hogy a rendőrség a 2011. május 1. és 2011. november 30. közötti időszakban Gyöngyöspatán folytatott szabálysértési eljárási gyakorlatával közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg a gyöngyöspatai roma közösség tagjaival szemben, amivel megsértette az egyenlő bánásmódhoz való jogukat. 

Félreértelmezett valószínűsítési kötelezettség 

A másodfokon eljárt Debreceni Ítélőtábla viszont megváltoztatta az ítéletet, és ebben a vonatkozásban is elutasította a keresetünket. 

Annak ellenére, hogy az elsőfokú bíróság bizonyítási teherről szóló végzésének eleget téve valószínűsítettük a diszkriminatív gyakorlatot, és annak ellenére, hogy a valószínűsítésünk sikerességét az alperes is elismerte az elsőfokú tárgyalás berekesztését megelőzően, a másodfokú bíróság arra jutott, hogy: „A valószínűsítés megállapításához lényegesen részletesebb, objektív adatokon alapuló, a települést érintő rendőrségi hatáskörbe tartozó teljes szabálysértési eljárási iratanyagok vizsgálatára, továbbá – a nem szankcionált jogsértések tekintetében – részletes megfigyelésre, az állított elkövetés körülményeinek tárgyilagos adataira lett volna szükség, ennek hiányában valószínűsíteni kellett volna olyan, akár a rendőri vezetés részéről kezdeményezett, akár az intézkedő rendőrökben önkéntesen kialakult szándékot, amely az igazoltatási és szabálysértési gyakorlatban a roma és nem roma személyek közötti megkülönböztetést alátámasztja. A rendelkezésre álló adatok azonban az objektivitás követelményeinek nem feleltek meg, a teljes lakosság magatartásának, az egyes magatartások a szabálysértési eljárásban értékelendő körülményeinek hiányában csak az általánosság szintjén mozognak, és ezért nem érték el a csoportot ért hátrány valószínűsítésének feltételét.” 

Álláspontunk szerint a másodfokú bíróság – bár hivatkozik rá - elmulasztotta alkalmazni az egyenlő bánásmódról szóló törvény speciális bizonyítási szabályait. Antidiszkriminációs perekben ugyanis kifejezetten könnyített bizonyítási teher (valószínűsítési kötelezettség) van a felperesen éppen azért, mert a felperes mindig hátrányban van a diszkriminációt bizonyító objektív tények tekintetében (ezek általban az alperes birtokában, leginkább „a fejében” vannak, ezért telepít az alperesre kimentési bizonyítást a törvény).

Már az elsőfokú bíróság is meglehetősen szigorúan értelmezte a valószínűsítési kötelezettségünket, hiszen nekünk kellett az alperes birtokában lévő adatokra bizonyítási indítványt előterjeszteni. Az ügyiratokat ezalapján az alperesi rendőrség kiadta, azokat maga összesítette és sorolta be etnikai hovatartozás szerint, amit mi felperesként elfogadtunk.

Az ítélőtálba számára azonban nem voltak elég objektívek a felperesi indítványra az alperes által kiadott szabálysértési adatok. Hovatovább, a másodfokú bíróság szerint a nem megbírságolt eseteket azok „körülményeinek tárgyilagos adataival” kellett volna bizonyítanunk, ami álláspontunk szerint ellentmond a józan észnek és a könnyített bizonyítási tehernek. Vagylagosan az ítélőtábla ugyan megelégedett volna azzal, ha valószínűsítjük a rendőrség diszkriminációs szándékát. Ez azonban nyilvánvalóan lehetetlen lett volna (nincs az a rendőr, aki elismerné, hogy a romákra utaztak, és természetesen nincs az a rendőrségi irat, amiben ezt a szándékot leírnák). Az ítélőtábla e felvetése továbbá szintén ellentétes az antidiszkriminációs törvénnyel, hiszen az nem várja el az igény érvényesítőjétől, hogy a diszkrimináló fél szándékát, vagy akár a védett tulajdonság és a hátrány közötti ok-okozati összefüggést valószínűsítse, ellenben kifejezetten megmondja, hogy csak a védett tulajdonságot és a hátrányt kell valószínűsítenie. 

Az Egri Törvényszék az egyenlő bánásmódról szóló törvény helyes értelmezésével azt a nagyon fontos tételmondatot is lefektette, hogy: „Annak, hogy valamely gyakorlat is sértheti az egyenlő bánásmód követelményét, azért van jelentősége, mert valamely követett gyakorlat akkor is eredményezheti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését, amennyiben a gyakorlat részét képező egyedi konkrét intézkedések egyaránt törvényesek voltak”.

Azért volt jogtörténeti jelentőségű ez a mondat, mert a rendőrségi etnikai profilalkotás általában nem az egyedi ügyek szintjén, hanem a gyakorlat szintjén valósul meg, ahol az egyes rendőrségi intézkedések bár formálisan jogszerűek, a diszkrimináció az intézkedésre kiválasztás során történik meg.

A Debreceni Ítélőbála bizonyítási teherrel kapcsolatos jogértelmezését követve azonban lényegében lehetetlen lenne megfogni azt a diszkriminatív rendőrségi gyakorlatot, amely tapasztalataink szerint Észak-Magyarország számtalan településén sújtja a mélyszegénységben élő romákat. 

Bízunk benne, hogy a Kúria a felülvizsgálati eljárásban a speciális bizonyítási szabályok helyes alkalmazásával az elsőfokú bíróság álláspontját teszi magáévá, elismerve az etnikai profilalkotás jogellenességét.

 Jovánovics Eszter, Romaprogram-vezető