(a kép forrása: Magyar Szekuláris Egyesület)

• Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete szerint a magyar állam jogsértést követett el egyes magyar egyházakkal szemben. A jogsértést két éve már az Alkotmánybíróság is megállapította.
• A TASZ kilenc érintett egyház képviseletét látta el.
• Az EJEB hat hónapot adott a kormánynak arra, hogy az egyházakkal megegyezzen a jogorvoslatról. Az idő lejárt.
• A tárgyalások nem úgy alakultak, ahogyan az elvárható lett volna – a kormány által végül felajánlott kártérítés meg sem közelítette az egyházak kártérítési igényeit.
• A kártérítés összegét az EJEB fogja meghatározni azon egyházak esetén, amelyekkel a kormánynak nem sikerült megállapodnia – a kifizetést nem tagadhatja meg a magyar állam.
• A magyar állam úgy kényszerül várhatóan több száz millió forintos kártérítés kifizetésére, hogy mindezt kizárólag magának köszönheti. A kártérítés kifizetésével a teljes jogsértést nem orvosolja – ahhoz az egyháztörvényt és az Alaptörvényt is meg kellene változtatni.

Az ítélet

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) egy éve meghozott és szeptember 9-én véglegessé vált ítélete szerint a magyar állam megsértette azoknak az egyházaknak az egyesülési és vallásszabadságát, amelyeket a magyar állam törvénnyel önkényesen megfosztott jogállásuktól (a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény). Az ítélet szerint „kevésbé szigorú intézkedések igénybevétele helyett a kérelmezőknek az egyházi státuszuktól való teljes mértékű megfosztásával, egy politikailag befolyásolt és vitatható indokláson alapuló újra-nyilvántartásba vételi eljárás bevezetésével, és azzal, hogy a kérelmezők a bevett egyházakhoz képest eltérő bánásmódban részesültek nemcsak az állammal való együttműködést, hanem a hitéleti tevékenységet szolgáló juttatásokat illetően is, a magyar állam nem tett eleget a kérelmezőkkel szemben fennálló semlegesség követelményének […] a vitatott intézkedés sem egyes elemeiben, sem összességében nem felelt meg a ’nyomós társadalmi szükséglet’ követelményének”. [115] A jogállástól való megfosztás a vallásszabadság szervezeti oldalának megkurtítása, a lelkiismereti szabadság és az egyesülési jog együttes sérelme. Az ítélet mind vagyoni, mind nem-vagyoni kártérítést megalapoz a pernyertes egyházak felé, ám a kilenc egyház képviseletét ellátó Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szerint a teljes jogorvoslatnak magában kell foglalnia minden elvett egyházi státusz visszaállítását. Az EJEB hat hónapot adott a magyar kormánynak arra, hogy egyezzen meg az egyházakkal a jogorvoslat mikéntjéről. A május 15-ig meghosszabbított határidőn belül a TASZ ügyfelei közül végül két egyház kötött egyezséget a kormányzattal: az Árpád Rendjének Jogalapja Tradícionális Egyház, és a Fény Gyermekei Magyar Esszénus Egyház. Az ANKH Az Örök Élet Egyháza, a Dharmaling Magyarország Buddhista Egyház, a Mantra Magyarországi Buddhista Egyház, a Szangye Menlai Gedün A Gyógyító Buddha Közössége Egyház, az Univerzum Egyháza, az USUI Szellemi Iskola Közössége Egyház, valamint az Út és Erény Közössége Egyház viszont nem.

Hogyan hajtja végre a magyar állam az ítéletet?

A tárgyalási periódus azzal kezdődött, hogy az egyházaknak október 9-én, egy hónappal az ítélet véglegessé válása után maguknak kellett felvenniük a kapcsolatot a kormánnyal az egyeztetések megkezdése tárgyában. (Felvették ők a kapcsolatot már az ítélet kihirdetése után is, de amíg az véglegessé nem vált, a kormány nem volt hajlandó tárgyalni.) Az igazságügyi miniszter október 22-én kelt levelében arról tájékoztatott, hogy „a tárgyalások elsődlegesen az Emberi Erőforrások Minisztériuma hatáskörébe tartoznak”, valamint arról, hogy „az Igazságügyi Minisztérium megteszi a szükséges intézkedéséket az egyházakra vonatkozó szabályozás felülvizsgálata érdekében [...] A jogalkotás során transzparenciára törekszünk, a fejleményeket figyelemmel kísérhetik majd.” Bár az igazságügyi miniszter még novemberben kijelentette, hogy tárcája német mintára új törvényt készít elő, aminek a javaslatát még az év vége előtt a parlament elé terjeszti, ez mind a mai napig nem történt meg. Sőt, a módosítás előkészítésének tényén túl semmilyen tartalmi információ sem látott napvilágot, és az egyházakkal sem közöltek semmit. (Jellemző, hogy Erdő Péter, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, decemberben nyilvánosan hangot adott értetlenségének és elégedetlenségének, amiért a kormány nem szólt neki arról, hogy új törvény készül.)

Visszatérve, az EMMI végül december 3-át jelölte meg az első találkozó időpontjául. E találkozó azonban még nem érdemi tárgyalás, hanem igényfelmérés volt: a kormány nevében eljáró főosztályvezető azt kérte az egyházaktól, hogy kártérítési igényüket „tételesen naptári évre és jogcímekre lebontva” részletezzék és indokolják, a vagyoni igényt pedig megfelelő dokumentumokkal támasszák alá. Nyilatkoztatta továbbá az egyházakat arról is, hogy a nem vagyoni kár körében milyen hátrány érte őket, és hogyan számolták ki a nem vagyoni kár összegét, illetve kérte az erre vonatkozó dokumentumok benyújtását is. E kéréseknek az egyházak decemberben eleget tettek. Januárban az EMMI nyolcnapos határidővel további dokumentációt kért négy egyháztól, akik azt szintén teljesítették.

A kormányzat végül március 2-án, egy héttel az eredeti, hathónapos periódus vége előtt email-ben tette meg első érdemi egyezségi ajánlatát. Az ajánlat a jogsértés pénzbeli kompenzációjaként fizetni kívánt összeget négy tételre bontva tartalmazta: vagyoni kár, nem vagyoni kár, eljárási költségek, kamat. A vagyoni károk körében a kormány ajánlata az SZJA egyházaknak felajánlható 1 %-ok elmaradására, illetve annak állami kiegészítésére, egyeseknél pedig ezen kívül az egyesületté alakulás költségeire terjedt ki. Az ajánlatban szereplő kártérítési összegek vagy messze elmaradtak, vagy nagyságrendekkel alacsonyabbak voltak, mint az egyes egyházak kártérítési igényei. Az egyes tételekhez megállapított összegekhez a kormány nem közölt indoklást – a levél érdemi része nem volt 1500 karakter. Az egyezségi ajánlattal kapcsolatban a TASZ által képviselt mind a kilenc egyház nyilatkozott március 8-ig. Három egyház már ekkor, az eredeti hathónapos határidő lejártakor úgy döntött, hogy nem tárgyalnak tovább, és az EJEB-re bízzák a jogorvoslat kérdésének eldöntését: a Mantra Magyarországi Buddhista Egyház, a Szangye Menlai Gedün A Gyógyító Buddha Közössége Egyház, és az USUI Szellemi Iskola Közössége Egyház (Jinjutsu Egyesület). A többiek kifejezték méltatlankodásukat amiatt, hogy a jogorvoslatra kötelezett kormányzat elfecsérelte a tárgyalásos, megegyezést lehetővé tevő hathónapos időszakot; hiányolták az ajánlatban szereplő egyes tételek részletes kifejtését, az egyes kártételek figyelembe vételének vagy elutasításának indoklását; elfogadhatatlannak tartották, hogy az ajánlatból hiányzott az egyházi státusz kérdésének rendezésére vonatkozó javaslat; ugyanakkor fenntartották részegyezség kötésének a lehetőségét, ezért javasolták, hogy a határidő lejárta ellenére is kerüljön sor tárgyalásra záros határidőn belül.

Az EMMI március 31-re tűzött ki új tárgyalási napot, ahol tájékoztatta az egyházakat a határidő kiterjesztéséről. A vagyoni és nem vagyoni károkra tett ajánlat számítási módjairól az EMMI csak e találkozó után tájékoztatta az egyházakat. A vagyoni károk közül egyedüliként elismert 1%-os károk tekintetében a minisztérium egyfajta trendszámítást alkalmazott, az adóhatósági adatok és a jogszabályi környezet változása alapján (tehát nem az egyházaktól kért dokumentumok alapján). A nem vagyoni kárigényekre tett ajánlatot pedig öt szempont mentén alakították ki: az EJEB gyakorlata, a panaszos egyház működésének hossza, tagsága/támogatottsága/társadalmi súlya, a vallási tevékenysége folytatása érdekében tett lépései, az egyházi státusz megtartása és visszaszerzése érdekében tett lépései. A vagyoni kárigények összegével kapcsolatban a panaszos egyházak igyekeztek megegyezésre jutni, ugyanakkor azt is világossá tették, hogy a működés hosszának és a társadalmi támogatottságnak nincs jelentősége a nem vagyoni kár megállapításánál. Valóban, az egyházi státusztól való megfosztás ugyanúgy érinti a frissen bejegyzett és az évtizedek óta működő egyházakat is, és ugyanúgy érintené az évszázadok óta működőket is – alanyi jogok közt nincs helye relativizálásnak. A kárigények és a kormányzati ajánlat végül csak az említett két egyház esetében találkoztak.

Mi lesz az egyházi státuszokkal és az egyháztörvénnyel?

A 2012 óta elszenvedett, az EJEB által is elismert sérelmeikért az egyházak jogosan igényelnek kártérítést a magyar államtól. Azon egyházak esetében, akik nem egyeztek meg a magyar állammal, a kártérítés mértékét a bíróság fogja megállapítani, amit a kormánynak ki kell fizetnie. A teljes jogorvoslatnak azonban a kártérítés mellett legalább olyan fontos eleme az egyházi jogállás, az elvett státusz helyreállítása. A kormányzat nevében tárgyalásokat folytató EMMI az egyezkedés során világossá tette, hogy felhatalmazása csak a kártérítéssel kapcsolatos egyeztetésre és a 2012. január 1-től, az egyháztörvény hatálybalépésétől 2014. december 31-ig tartó időszak terjed ki, a panaszos egyházak elvett jogállásának rendezésével kapcsolatos tárgyalásra nem. Ennek alapjául nem az EJEB (vagy az Alkotmánybíróság) ítéletére, hanem a hatályos jogszabályi környezetre utalt: arra, hogy az egyházi elismerési eljárás lefolytatása parlamenti hatáskör, az országgyűlés minősített többséget igénylő döntése, és arra, hogy e szabályozás megváltoztatása jogalkotói, a változtatás előkészítése pedig a kormányzaton belül igazságügyi hatáskör. Ez egyébként az a szabályozás, ami az EJEB szerint „sem egyes elemeiben, sem összességében nem felelt meg” az alapjogi követelményeknek ([taken in isolation and together] – ezt a kormány fordítása elhallgatja). A tavaszi tárgyalásokon az Igazságügyi Minisztérium jelen levő képviselője megerősítette, hogy az egyházi jogállás rendezésével kapcsolatban minisztériuma törvénymódosítási javaslatot fog előterjeszteni.

Kinek a felelőssége mindez?

A TASZ emlékezteti a közvéleményt arra, hogy az új törvényt el sem kellett volna fogadni. A kitűzött cél, a kormány által csak „bizniszegyháznak” nevezett szervezetek kiszűrése elérhető lett volna kevésbé jogkorlátozó módon is, a korábbi jogszabályi keretek között is. A kormányzat sem akkor, sem a bíróságok előtt nem bizonyította, hogy bármelyik egyház is törvénytelenül élt volna vissza jogállásával, és nem adott magyarázatot arra sem, hogy ha voltak erre vonatkozó információi, akkor miért nem kezelte a helyzetet a rendelkezésre álló jogi eszközökkel (pl. ügyészségi vizsgálat útján). Az EJEB emiatt állapította meg azt, hogy az egyházaknak a státuszuktól való generális megfosztása, a cél respektálása mellett is, teljesen szükségtelen volt. Amikor a magyar Alkotmánybíróság ítélte jogsértőnek az egyháztörvényt, a kormányzat elszabotálta a határozat végrehajtását: annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság határozatai a törvény szerint a kormányra nézve is kötelezőek, a kétharmados kormánytöbbség az Alaptörvénybe emelte az alkotmányellenes szabályozást (többek között erről szólt az alaptörvény negyedik módosítása 2013-ban). Magyarország Alaptörvénye így jelenleg alkotmányellenes – illetve sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét is. Ennek megfelelően önmagában az egyháztörvény módosítása sem lesz elegendő a jogorvoslathoz: ahhoz az Alaptörvényből is el kell távolítani a jogsértő szabályozást. A magyar kormány számos ponton megelőzhette volna azt a helyzetet, amiben várhatóan több száz millió, vagy akár milliárd forintra rúgó összeget kell kifizetnie kártérítés címén a jogsértő állapot létrehozása és fenntartása miatt. A kormányzati híresztelésekkel ellentétben a jogaikban megsértett egyházaknak ebben nincs felelősségük: az emberi jogi bíróság ítélete nyomán kell az államnak kártérítést fizetnie. Mivel az AB két évvel ezelőtti határozata nyomán ilyen kártérítés-fizetési kötelezettsége nem keletkezett, a jogsértő állapot akkori helyreállításával a kormányzat jelentősen csökkenthette volna az egyházak kártérítési igényét. Ehelyett az elvárható gondosság, a prudenciális megfontolások és alkotmányos kötelezettségei teljes figyelmen kívül hagyásával a kormányzat maga járult hozzá ahhoz, hogy az ország költségvetésének, vagyis a magyar adófizető polgároknak kell helyt állniuk a jogsértések számosságáért és kiterjedtségéért.

Bár mind az AB, mind az EJEB konkrét panaszosok és kérelmezők vonatkozásában állapította meg a jogsértést, ennek kiváltója nem egy egyedi jogalkalmazói döntés volt, hanem jogalkotói. Az egyháztörvény minden egyházra vonatkozik –egy szűk körnek, a bevett egyházak 32 fős csoportjának kedvez, az egyházak túlnyomó többségét, több, mint háromszáz egyházat, viszont generálisan megfosztott a jogállásától –, az Alaptörvény pedig betonozza be. A jogsértő állapotot tehát i) azok az egyházak is elszenvedték, és szenvedik mind a mai napig, amelyek nem pereltek; ii). szenvedi minden magyar állampolgár, világnézettől függetlenül. A teljes jogorvoslat ennek megfelelően olyan jogszabály-módosításokat igényel, amelyek valamennyi egyház számára helyreállítják a már egyszer elismert és törvényesen élvezett egyházi státuszt, és amelyek nem tesznek különbséget bevett és nem bevett egyházak között. Amíg a jogszabályi környezet nincs teljesen helyreállítva, Magyarországon ott a bélyeg, hogy nem tartja tiszteletben polgárai egyenlő vallásszabadságát és egyesülési szabadságát.

Hegyi Szabolcs

lelkiismereti szabadság program