A kórházban fekvő beteg nem feláldozható emberi erőforrás

Mindenki szeretne abban a tudatban élni, hogy ha ő vagy hozzátartozója egészségügyi ellátásra szorul, akkor hozzáértő kezekbe kerül, a szükséges kezelést haladéktalanul megkapja és csakis orvosszakmai szempontokon fog múlni, hogy mit tesznek az egészsége, vagy épp az élete megmentéséért.

A magyar állam ezt a nyugalmat nem tudja megadni minden polgárának. Nemcsak most, a járvány időszakában képtelen erre, hanem már hosszú évek óta. Nem telik el hét, hogy ne fordulna hozzánk valaki az egészségügy állapotáról tanúskodó felháborító, elkeserítő történettel. Nap mint nap találkozunk ellátatlanul hagyott, félrekezelt, súlyos egészségromlást elszenvedő vagy éppen kórházi fertőzésben elhunyt betegek eseteivel. Tíz év alatt még abban sem sikerült változást elérni, hogy a kórházak gazdálkodása ne kizárólag a végletes eladósodottságukról szóljon. A kivéreztetett kórházak húsvétkor utasítást kaptak, hogy a majdani koronavírusos betegek számára haladéktalanul tegyék szabaddá a más betegek által már elfoglalt ágyaik több mint felét. A kormány (és propagandistái) ugyan azt állítják, hogy ellátásra szoruló beteget nem küldtek el emiatt, de rég nem is látta tőlük senki, hogy vállalnák a felelősséget a hibásnak bizonyuló döntéseikért. A közösségi oldalakon és a sajtóban viszont számos megrázó történetet olvastunk olyan emberektől, akiket megoldhatatlan feladat elé állított a kórházból hazaküldött hozzátartozójuk ápolása. Felhívásunk nyomán hozzánk is megrendítő történetek érkeztek. Lelkük rajta azoknak, akik ezeket a történeteket cinikus megjegyzésekkel vonják kétségbe, mert nem fér össze az Orbán Viktor és kormánya tökéletességébe vetett hitükkel.

Nekünk emberi jogokat védő civil szervezetként az is a feladatunk, hogy az emberek egészségügyi ellátáshoz fűződő jogáért küzdjünk. A gazdálkodásunk nyilvános és a honlapunkon elérhető. A működésünket nem kártérítési összegekből, hanem a ti adományaitokból és pályázatokból finanszírozzuk. A pereinkkel nem az a cél, hogy “húzzuk le az államot”, hanem érvényt szerzünk a papíron mindenkit megillető jogoknak. Elég nagy baj, hogy ezt jogi úton kell megtennünk, mert az állam nem tiszteli annyira a saját polgárait, hogy betartsa a legalapvetőbb normákat. Aki tehát annak reményében fordulna hozzánk, hogy kiharcolunk neki egy szép kártérítési összeget, azt el kell kedvetlenítenünk: csak kivételes esetben vállalunk kártérítéses ügyet, leginkább akkor, ha nincs más módja a jogsértés orvoslásának. A kórházból hazaküldött betegek esetében az elsődleges cél az, hogy elérjük: biztosítsák az ellátásukat, ha még egyáltalán lehetséges. Nem egy olyan esetről értesültünk ugyanis, ahol a kórházból hazaküldött beteg elhunyt. A jogérvényesítés csak ez után következik – meglesz annak is az ideje, ha az akut probléma elhárult, de ez mindenképp egy utólagos eszköz.

Felhívásunkat, amelyben a kórházakból kitett betegek és hozzátartozóik jelentkezését várjuk, kiugróan sokan osztották meg. A nagy figyelemnek köszönhetően dühös reakciókat is kaptunk, sőt még Völner Pál igazságügyi miniszterhelyettes is megvádolt bennünket azzal, hogy kihasználható, lehúzható ügyfeleket látunk betegek helyett, a Magyar Nemzet újságírója pedig kérdőre vont minket, hogy nem érezzük-e, hogy a munkánk hecceli az embereket. Heccelést éppenséggel érzünk: bennünket vádol most éppen „járványbiznisszel” az a hatalom, amely felelős kormányzás helyett a „pillanat uralásáért” feláldozható „emberi erőforrást” lát a kórházban fekvő betegekben is.

Nekünk évtizedek múlva sem kell majd szégyenkeznünk amiatt, amit most teszünk: kiállunk a hozzánk fordulók és sorstársaik jogaiért is, hogy a kilátástalanságot és kiszolgáltatottságot minél kevesebben éljék meg Magyarországon.