Innovációs pénzek régi gyakorlatok konzerválására – az NFÜ fejlesztés-politikája

Az Európai Unió Strukturális Alapjainak célja, hogy a csatlakozó államok megújítsák rosszul működő szociális szolgáltatásaikat. Egy most közzétett kutatás szerint azonban Magyarország sok esetben az elavult és nem hatékony szolgáltatások működési költségeinek megfinanszírozására fordítja a fejlesztésre szánt pénzeket.

Egyfelől a lehető legtöbb európai uniós pénz lehívásának szándéka, másfelől a brüsszeli ellenőröktől, vagyis a rosszul felhasznált pénzek visszafizettetésétől való félelem köti gúzsba a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére szánt fejlesztési források terítését koordináló Nemzeti Fejlesztési Ügynökség munkáját – ez az ELTE Társadalomtudományi Kar és a Soteria Alapítvány július végén közzétett kutatási beszámolójának egyik legfontosabb megállapítása. A maximális forráslehívás szándéka önmagában még elismerésre méltó és érthető politikai célkitűzés lehet, azonban úgy tűnik, hogy e szempont kizárólagossága a fejlesztések minőségének rovására megy, hiszen az gyakran a szakmai szempontok felülírásához és egy „túlságosan óvatos” fejlesztési politika kialakulásához vezet. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség – úgy tűnik – nem meri vállalni az innovatív programokkal együtt járó természetes és ésszerű kockázatot, ennek híján pedig a források becsülhetően legnagyobb részét olyan programokba fekteti, amelyek jól bejáratott szervezeti mechanizmusokhoz és meggyökerezett intézményi struktúrákhoz kötődnek még akkor is, ha ezekről köztudott, hogy rosszul működnek. A kockázatkerülés mindezen túl sokak érdekével egybevág, hiszen önkormányzatok és szolgáltatók így átszervezések és szervezeti változások nélkül juthatnak jelentős forrásokhoz. „Valamilyen mértékben a forráselosztásban érintett összes szereplőnek érdeke fűződik a jelenlegi rendszerhez. Miközben a fejlesztési célokat tervezők nagyon fontos változások, eredmények elérését tűzték ki, a pályázati felhívásokat készítők (szakma)politikailag kevesebb kockázatot vállalnak a valójában mélyreható változást nem generáló, a már bevett gyakorlatokat és mechanizmusokat finanszírozó programjaikkal. A lebonyolító irányító hatóságok és a fejlesztési ügynökség szoros kontroll alatt tarthatja az EU-s pénzlehívás volumenét nem veszélyeztető, ám megújulást sem hozó programokat. A pályázók pedig fejlesztésnek álcázott projektjeikkel hosszú évek forráshiányát enyhítve betömhetik működési költségvetésük réseit” – írják tanulmányukban a szerzők.

A kutatók nem először mutatnak rá: annak ellenére, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére szánt európai uniós források célja a jóléti szolgáltatások megújítása, innovatív programok és szolgáltatási formák tesztelése és bevezetése lenne, a források jelentős részének valós funkciója a meglévő, akár az államszocializmusból örökölt struktúrák toldozgatása-foldozgatása és azok pénzügyi hátterének a hazai költségvetésen kívüli kasszákból – jelesül az európai polgárok pénzéből – való megfinanszírozása lehet. E jelenségnek volt eklatáns példája az, amikor a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség a fogyatékos emberek nagy létszámú intézményeinek kiváltására és megszüntetésére szánt forrásokat ugyanezen intézmények további fejlesztésére fordította volna.

Bugarszki Zsolt és munkatársai tanulmányukban mindazonáltal óvatosan fogalmaznak, megállapításaikat rendre hipotetikusan fogalmazzák meg, ugyanis – s minden bizonnyal ez a leginkább megalapozott állításuk – a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség nem szolgáltatott adatokat saját tevékenységéről, s működése alig-alig vált láthatóvá a kutatók és a közvélemény számára. Az ügynökség impozáns honlapjának tetején látható uniós számláló pörgésének tényén – vagyis a források követhetetlenül gyors terítésén – kívül alig-alig sikerült valamit megtudniuk arról, hogy mely társadalmi csoportok javára milyen minőségben és hatékonysággal zajlottak az elmúlt évek fejlesztési projektjei, s hogy azok mennyiben teljesítették a kitűzött szakmapolitikai célokat. A fogyatékos személyek társadalmi integrálódására vonatkozó kérdéseikre ugyanis az ügynökség következetesen nem válaszolt, s a vonatkozó információkat a honlap tájékoztató rendszeréből sem tudták elérni. A kutatók megállapításai ezért igen kevés adatra, valamint a szereplőkkel készített interjúkra alapozódnak, amelyek azonban lesújtó képet adnak az ügynökség teljesítményéről.

A kutatás eredményei aggasztóak – és hipotetikusak. Ha a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség átláthatóvá tenné működését, és közérdekű adatokként kezelné a közérdekű adatokat, talán kiderülhetne, hogy mégiscsak jól végzi a munkáját.

Verdes Tamás