“Amikor a 17 éves, addigra már súlyos szerhasználati zavarral küzdő fiammal először voltunk pszichiáternél, azt a kérdést tettem fel a szakembernek, amit ilyenkor minden anya: miben tudok segíteni, mit tudok tenni érte. Azt válaszolta, hogy a legtöbb, amit a fiamért tehetek, hogy elkezdek magammal foglalkozni, és rendet teszek a saját életemben.”
Kapitány Zsuzsa pop-up kiállítása februári Drogmentes(?!) Magyarország Megafon estünk kísérőeseménye lesz. A személyes tárgyakból álló kiállítás a kísérő családtag szemszögéből mutatja be az éveken át tartó súlyos szerhasználati zavart. Zsuzsa fia, Kapitány Krisztián mint fiatalokkal foglalkozó addiktológiai konzultáns, előadónk lesz a Megafonon. A kiállítás egy családi krízis és az abból való kilábalás tárgyakban felvillantott története.
TÜKÖR
Szóval megkérdeztem, hogy mit tehetek és azt mondta, igazából csak magamon tudok segíteni: keressek fel hozzátartozói csoportokat. Ez akkoriban egyáltalán nem volt beágyazva a terápiába, és nem is volt könnyű megfelelőt találnom. Ott, ahová elkezdtem járni, egy olyan édesanya vezette a csoportot, aki már elvesztette a fiát. Sokan voltunk nála az idők során, többségében édesanyák. Mintha ez az egész kizárólag az anyák ügye lenne...
Az első alkalom különösen megrázó volt. Odamentem, és megtört, kétségbeesett, szülőtársakat láttam, tele fájdalommal, szenvedéssel, akik sok esetben maguk is segítségre, terápiára szorultak volna és velem együtt szinte semmit értettek a helyzetükből, mert a drogos gyerekkel való küzdelem gyakran elfedi a problémák valós okát. Megrendítő, tanulságos és egyben számomra nagyon inspiráló “élmény” volt. Lényem minden része ösztönösen tiltakozott a helyzet ellen,
Én nem ezt az életet akarom, sőt: ezt az életet nem akarom!
Alapvetően vidám, életszerető természetem van, ijesztő volt számomra, mikor kimondtam az az egyszerű mondatot, hogy “mindenáron nem kell élnem” - de egyben nagyon sok mindentől megmentett. Sok családban láttam, hogy a szülők is komoly függőségben szenvedtek, csak talán az ő szenvedélybetegségük társadalmilag elfogadottabb volt, mint a drog.
LEJTŐ
Krisztián egyházi gimnáziumba járt, másodikos volt, amikor behívtak az iskolába. Akkor derült ki számomra, hogy két ellenőrzője van: az egyik, amit addig én a valóságosnak hittem, és a másik, amiben az intézmény próbált velem kommunikálni. Mire az első személyes beszélgetésig eljutottam az igazgatóval, a fiam eltanácsolása már eldöntött, megfellebbezhetetlen tény volt, Elkezdtünk új iskolát keresni és egy mentálhigiénés segítő suliba kerültünk. Ott néhány hónap után elmondtuk a mentortanároknak, hogy Krisztián terápiát kezd és emiatt nem fog tudni minden nap iskolába járni. Ők nem voltak felkészülve erre a helyzetre: azt kérték, a kezelés alatt inkább ne járjon egyáltalán. Akkoriban az Akácfa utcában laktunk, a környék tele volt drogosokkal, a fiam pedig nem járhatott közösségbe. Pillanatok alatt lett heroinfüggő.
Olyan sok, kis lépcsőfok ez, hogy nem is feltétlenül veszi közben észre az ember.
Egyszer csak összeáll a kép, hogy miért taknyos folyton a gyerek, miért hord télen is napszemüveget, miért van állandóan kiszáradva, és miért vannak minden zsebében cigarettapapírok, ha egyszer nem is dohányzik…. de akkor már késő: suhanva repülünk a csúszdán.
ÁT A VÍZEN
Másfél hete nem tudtam már, hogy hol a fiam. Egy este aztán azt vettem észre, hogy a nyaralónk kulcsa nem lóg a helyén. Volt az egyik dunai szigeten egy kis nyaralónk, út nem vezetett oda, csak csónakkal megközelíthető a stég. Tél volt - ilyenkor átevezni a jeges vízen, aztán pedig egyedül esetleg öntudatlanul maradni a fűtetlen házban könnyen az életébe kerülhet az embernek. Szerencsére a szomszéd időben megtalálta és túléltük ezt a kalandot is.
NINCS MÁR MIT ADNI
Engem viszont ezalatt a “barátai” találtak meg. Fent laktunk a negyediken: este zörgettek a bejárati ajtónál, de mivel senki nem csengetett lentről, és minden percben a fiamat vártam, egész biztos voltam benne, hogy Krisztián az. Ajtót nyitottam. Álltam az ajtóban szemben a két dílerrel, és a meglepetéstől kábán hallgattam, ahogy fenyegetnek: mi mindent fognak velem és a fiammal csinálni, ha azonnal nem adok nekik pénzt. Furcsán nyugodt tudtam maradni - amit nagyban segített az is, hogy eddigre már szinte nincstelen voltam. Nem volt mit adni és ezt valahogy ők is megérezték.
Idén kiemelten foglalkozunk a droghasználat által érintettek megsegítésével. Tematikus oldalunkon segítséget nyújtunk a szakembereknek, a szülőknek és a szerhasználóknak is.
MONSIEUR HALOPERIDOL
Tél volt, nagyon hideg, -20 fok. Két hétig nem tudtam a fiamról semmit. Az utcában, ahol lakom, volt egy hajléktalan, minden nap vittem neki valami meleget enni, pedig ez nem jellemző rám, de arra gondoltam, hogy valahol, valaki talán ad az én gyerekemnek is.
Egyszer csak jött a Nyírő Gyula Kórházból egy értesítés, hogy ott van a fiam. A bejáratnál, mikor beléptünk, volt egy hatalmas Teddy mackó. A férjem a fülembe súgta: "Nézd, itt ül Monsieur Haloperidol!" Mindamellett, ami szörnyű egy ilyen helyen, ott volt ez a plüssmedve, és nem lehetett nem mosolyogni, mikor meglátta az ember, nem lehetett nem érezni, hogy valahol mégiscsak van valami remény.
Pedig akkoriban nagyjából ez volt az egyetlen remény az életünkben.
Kötelességtudatból látogattam a fiamat: mentem, mert mennem kellett. De nem akartam a kezelőorvosával, ápolójával beszélni és nem éreztem, hogy bármi ráhatásom lenne az eseményekre.
Krisztián rettenetesen szenvedhetett, annak ellenére hogy se percepció, se recepció nem volt érzékelhető nála. Létezett - több mint három hónapig nem élt, csak létezett a fiam.
SZERVA OTT, CSERE ITT
Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben volt egy ping-pong asztal, mikor oda jártam, sokat játszottunk Krisztiánnal és a többiekkel is. A hozzátartozók gyakran eltolják maguktól a más drogosokkal való találkozás lehetőségét, pedig sokat tudnak adni ezek az alkalmak, mert figyelmeztetnek, hogy nem csak az anyag áll közénk a családtagunkkal, hanem minden más is, amit magával hoz. A szerhasználattól az egész interakció megváltozik, idővel már nem értjük azt a sajátos nyelvet, amin ők beszélnek. Ezt le kell bontani valahogy, ha vissza akarjuk kapni a gyerekünket.
A munkám során daganatos betegekkel dolgozom. 20 évvel ezelőtt gyakran tapasztaltam, hogy a daganatos betegek maguk is egyfajta szégyenérzetet élnek át, amit a társadalmi stigmák továbberősítenek.
Sok kétségbeesést, dühöt és fájdalmat éltem át a saját utamon, de szégyenérzet nem volt bennem.
Az életem ebben az időszakban inkább olyan volt, mintha amatőrként belekeveredtem volna egy profi ping-pong mérkőzésbe: minden pillanatban új helyzetek, váratlan szörnyűségek záporoztak rám, és nem lehetett győzni a tempót.
Volt persze olyan, hogy amíg játszottam az egyik beteggel, a másik kilopta a táskámból a pénzemet…. de a ping-pong mégis segített. Közelebb hozott minket a lassú felgyógyulás időszakában, ami aztán Ráckeresztúron is folytatódott. Ahogy kezdtem jobban lenni, egyre több labdát sikerült visszaütnöm, sőt egyszer egyszer azon kaptam magam, hogy tudok újra szerválni.
TISZTA LAP
Amikor rájuk hívtam a rendőrséget, a fiam 28 éves volt. A lakás, amiben élt, nem volt lakás többé: egy drogtanya volt, leírhatatlan állapotban. Ki-be járkáltak a dílerek, a “haverok” szétszedték még a bejáratot is. Mire megjöttek a rendőrök, elmenekültek mind a lakásból. Feljelentést nem tettem, csak annyi volt a célom, hogy a hatóság lezárja a helyszínt. Mert ezt az életszakaszt egyszerűen muszáj volt lezárni. Zárat cseréltettem és felrakattam egy rácsot, hogy soha többé ne jöhessenek vissza.
Évek teltek el, míg újra felmerült, hogy Krisztián visszaköltözne ide. A lakás addig ebben a siralmas állapotban állt, üresen. Arra is alig tudtam rászánni magam, hogy legalább a mérőóra ellenőrzésnél levegyem a lakatokat. Sokáig úgy voltam vele, hogy ezzel majd a fiamnak kell szembenéznie: ő tette tönkre, viselje a következményeket, építse vissza ő. De aztán a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió és a támogatott lakhatást jelentő félutas ház után azt akartam, hogy legyen hova megérkeznie.
Nem gondolom, hogy a fiam nekem köszönhet bármit is: ő a saját erejéből tart ott, ahol ma van. De az életének ezen a pontján azt akartam, hogy tiszta lappal indulhasson. Úgyhogy rendbe szedettem, kifestettem a lakást. Ez nem egy új élet, csak tiszta falak. A világ dolgai nem rajtam múlnak.
szerző: Kapitány Zsuzsa
fotók: Pivarnyik Balázs
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.