„Addig leszel bent a fogdában, amíg pisilned nem kell”

Soha nem gondoltam volna, hogy a betegségem kezelésére használt kannabisz miatt egyszer lecsaphat rám a rendőrség, rabosíthat és meghurcolhat mindenki szeme láttára. – Vendégposzt

Három éve, 21 éves koromban egy ismerősömtől tartottam hazafele egy meleg tavaszi reggelen. Az idő kifejezetten kellemes volt, békesség uralkodott az utcákon, és minden körülmény adott volt ahhoz, hogy nyugalomban készülhessek a másnapi egyetemi vizsgámra. 

Két percre voltam az otthonomtól, amikor hirtelen a hátam mögül, őrült sebességgel felhajtott elém a járdára egy rendőrautó, majd – mintha bevetésen lennének – kipattant belőle két nagydarab járőr: az egyik alacsony, ingerült figura, a másik szótlan, behemót, melák típus. „Jó napot, rendőrségi igazoltatás, mutassa a személyi igazolványát” – hadarta türelmetlenül az alacsonyabb rendőr. Mivel láttam rajtuk, hogy nagyon feszültek, ezért gyorsan, gondolkodás nélkül oda is adtam a személyimet a termetesebb járőrnek, majd a másik elkezdett megmotozni.

Az intézkedéssel – a verbális súrlódásoktól eltekintve – nem is lett volna akkora probléma, azonban volt nálam három gramm marihuána, amelyet akkoriban a betegségem kezelésére használtam. 16 éves korom óta van egy csúnya, szklerózis multiplex nevű, tartós, autoimmun betegségem, amelynek tüneteit – amire a nyugati országokban meg is van a lehetőség – enyhíteni, kezelni lehet a kannabisz segítségével. Ez a növény nekem sokat segített, alkalmi használatával nem remegett esténként a lábam, el tudtam aludni, és a figyelmem is elterelődött a nyomasztó betegségtudattól.

Mindez semmit sem számított az igazoltatás pillanatában: a rendőrök megtalálták a füvet, majd hosszas kérdezősködésbe kezdtek (illetve csak kezdett az alacsonyabb, a melák csak pötyögött valamit a készülékén).

Záporoztak a kérdések: „honnan van?”, „kitől vettem?”, „mióta fogyasztom?”, és még tonnányi, hasonló, akciófilmbe illő, klisés kérdés, melyek többségére zavaromban egyszerű „nem tudom”-mal válaszoltam.

A gyors helyszíni vallatás után beültettek a járművükbe, mondván, most irány a rendőrkapitányság.

Maga az igazoltatás – mint később megtudtam – egy az egyben hibás volt: nem derült ki, hogy kik intézkedtek, milyen célból, és még a motozásban sem vagyok biztos, hogy jogos volt – főleg, hogy akkor 21 éves voltam, egy fiatal, egyetemista gyerek, ráadásul egy olyan, kék színű pólót viseltem, amelyen mosolygós pirítósok repülnek ki a sütőből. Ránézésre sem hasonlítottam egy tipikus gengszterre, akit üldöznie és igazoltatnia kéne a rendőröknek.

A rendőrségre menet körülbelül 10-15 percet kocsikáztunk, közben folyamatosan zaklattak az előzőekhez hasonló kérdéseikkel, amelyekre szintúgy nem válaszoltam. Az út során próbáltam bizonyítani nekik, hogy rendes, egyszerű, egyetemista diák vagyok, aki a betegsége miatt gyújtott rá egyszer-kétszer, de ez mind nem érdekelte őket: „a törvény az törvény”.

Megérkeztünk a kapitányságra, ahol ismét megmotoztak és mindenemet, még a cipőfűzőmet is elkobozták, majd egy piszkos, omladozó falú, sötét, szűk szobába vittek be, és rám zárták a vasajtót. Mivel semmilyen információval nem szolgáltak, ezért nem tudtam, meddig leszek bezárva, és mi történik a továbbiakban.

A bizonytalanságot és a kétségbeesést, kiszolgáltatottságot fokozta, hogy nem engedték meg azt sem, hogy telefonáljak, így azt sem tudta senki, mi történt velem, hol vagyok, miért nem érek haza.

Telt-múlt az idő (pontosan nem tudom, mennyi, de bizonyosan több óra), majd egyszer csak az ajtó közepén lévő reteszt elhúzta egy rendőr, és bekiabált, hogy kell-e pisilnem. A kérdésre azt feleltem, hogy nem, nem kell, mire a rendőrtől következett a szikár lórúgás: „addig leszel bent a fogdában, amíg pisilned nem kell”. Na, mondom magamban, remek, akkor, ha lehet, gyorsítsunk a folyamaton, ezért kértem egy pohár vizet, amit meg is kaptam. A vizet gyorsan lehúztam, majd nem sokkal később kopogással jeleztem a vasajtó túloldalán álló őrnek, aki erre azt felelte, hogy „hamarosan indulunk”.

Indokolatlanul sok idő telt el a pisilési szándékom bejelentése és az indulás között, de végül kinyitották az ajtót, azonban nem örülhettem sokáig, mert a már ismerős melák kezében ott villogott a bilincs, melyet nekem szántak.

A baljós eszközt fel is helyezték a vékony csuklómra, majd elővettek egy övet, amelyet a hasamra csatoltak és hozzá a bilincset. A bilincsszett mellé még járt egy vezetőszár is, amelynek egyik vége szintén az övhöz csatlakozott, a másik pedig a melák kezében végződött. Így vezettek ki a kapitányság udvarára, ahol ismét beültettek a kocsijukba, és elindultunk a lakóhelyem szerinti rendelőintézetbe drogtesztet csináltatni.

Az sztk-hoz érve kiszállítottak a járműből, majd mindenki szeme láttára elvezettek az intézmény végébe, adtak egy poharat, és a melák elkísért a mosdóba. A művelet sikeresen lezajlott, aminek eredményeként sikeresen megállapíthatták, hogy tényleg marihuánát fogyasztottam. A gyorsteszt után az egyik rendelőből kilépett egy fehérköpenyes (orvos?), röviden kivizsgált, és megkérdezte, miért volt nálam marihuána, mire elmondtam neki is a betegségem hátterét. Talán ő volt az egyetlen, akinek volt valami fogalma erről a betegségről és a tünetek potenciális enyhítési lehetőségeiről. A beszélgetést egy óvatos és végtelenül tartózkodó „sajnálom”-mal zárta le, aminek meg is lett a hatása, mert ezek után nem rakták rám vissza a bilincset.

Visszaültünk az autóba, és elindultunk az otthonom felé, de – mint megtudtam – még közel sem volt vége a megrázkódtatásoknak, ugyanis nem kedvességből szándékoztak hazavinni, hanem házkutatás következett. Megkérdezték, van-e még marihuána az otthonomban, amire én azt feleltem, hogy igen, és át is adtam nekik fél gramm füvet. A rendőrök – az átadás ellenére – az egész szobámat feltúrták, kipakolták a ruhásszekrényemet, tüzetesen átvizsgálták a polcokat, és olyan apró repedésekbe is belenéztek, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. A hosszas és céltalan keresés után kitöltettek velem egy házkutatásról szóló nyilatkozatot, melyet a konyhaasztalon hagytam, hogy amikor édesapám hazaér, lássa, mi történt velem.

Ezek után ismét a rendőrkapitányságra mentünk vissza, ahol újfent a sötét fogda felé irányítottak. A vasajtó rám zárása közben a melák kajánul megjegyezte, hogy rövidesen kihallgatnak – ettől azonnal görcsbe rándult a gyomrom; „vajon mit akarnak még tőlem?” – tettem fel a kérdést magamban.

Sokáig tartó várakozás után kinyílt az ajtó, és valóban a kihallgatás következett. A melák kíséretében körbejártuk a kapitányságot, és megtaláltuk a nyomozót, aki be is hívott magához az irodájába. A járőrökkel szemben ő már sokkal diplomatikusabb hangnemet ütött meg, majd a legnagyobb megdöbbenésemre a következőket mondta:

Nem értem, miért hozzák be a hozzád hasonló gyerekeket… Naponta átlagosan négy bociszemű füves gyerekkel foglalkozunk, ami rengeteg papírmunkával jár, 8-10 órát adminisztrálunk. Európában már mindenhol legalizálnak, nálunk is ezt kéne.

A jogos szónoklat után még írogatott valamit a számítógépébe, majd elküldött egy másik szobába, ahol ujjlenyomatokat vettek le rólam és többször lefényképeztek. A nyomozó megnyugtatott, hogy már nincs sok hátra, kis adminisztráció, és mehetek is haza.

Valóban így is történt, a fényképezés után visszamentem a nyomozó irodájába, ahol már várt az édesapám, aki, amikor hazaért, döbbenten látta a házkutatásról szóló papírt, és azonnal a rendőrségre sietett. Keveset beszélgettünk még a továbbiakról hármasban, apám, a nyomozó és én. A nyomozó elmondta, hogy két lehetőség létezik: vagy az ügyészség feljelentése alapján bíróságra kerül az ügy, vagy a békésebbnek tűnő megoldást választom, ami azt jelenti, hogy egy orvosi vizsgálatot követően, ahol eldöntik, milyen fajta kábítószer-használatról van szó, és az milyen kezelést igényel, ún. elterelésre megyek. Természetesen az utóbbi, egyszerűbb és mindenképpen olcsóbb lehetőséget választottam. Ezután végre hazamehettünk a rendőrségről – összesen reggel 9-től délután 5-ig, 8 órát tartottak fogva.

Az elterelést – ami előtt a gyámhatóságnál még egy pártfogóval is kellett beszélnem – rendben elvégeztem. Azóta három vagy négy alkalommal állítottak meg közterületen az egyenruhások „rutinellenőrzés” céljából, de egyik alkalommal sem ütköztem a törvénybe, ezért valahányszor odébb állhattam.

Azt hiszem, a történetem jól példázza, hogy a Magyarországon hatályos kábítószer-törvények idejétmúltnak tekinthetőek és több sebből véreznek. Az én esetemben a rendőri intézkedés a maga nemében vélhető jogosnak, de számos mozzanatot a „rendőri túlkapás” kifejezés jobban jellemez – szerintem.

Úgy gondolom, hogy az alkalmi fogyasztókat – pláne orvosi célú felhasználás esetén – nem kellene sem ténylegesen, sem verbálisan büntetni, mert a szigor, az üldözés és a tilalom a történelem során eddig még sosem vezetett eredményre.

Bízom benne, hogy egyszer Magyarországra is elér a változás szele, és a törvényeket, illetve a jogot az objektivitásra törekedve, a kisebbségeket segítve, több szempontot figyelembe véve, plurális alapokra helyezve fogják megalkotni és gondozni az ezért felelős állampolgárok.

Kapcsolódó:

Józanodjunk ki a drogmentes ábrándokból!