Ha nem vigyázunk arra, amit a rendszerváltással nyertünk, nagyon hamar elveszíthetjük

Első meghatározó élményem a szabadságról az, amikor 1989 december 19-én többedmagammal ottragadtunk a marosvásárhelyi korcsolyapályán. Edzésünk volt; és már kint a jégen, csúszás közben is hallani lehetett, ahogy az utcákon vonuló tömeg egyre hangosabban követelte Ceausescu diktátor menesztését. Tizenévesek voltunk, és annak ellenére, hogy már akkor egyedül közlekedtünk, önállóan és magabiztosan mozogtunk abban a zárt világban, amiben felnőttünk, tanácstalanok voltunk, hazamehetünk-e. Az edző nem mert hazaengedni, a tévéből és helyi rádióból érkező hírek még a résztvevőkkel szembeni megtorlásról szóltak. Ültünk a hideg öltözőben, és vártunk. 

Nagyon hideg volt, erősen fáztunk, éhesek voltunk. A leheletünket fújtuk, versenyeztünk, ki tud nagyobbat kevesebb belégzéssel. A fiúk türelmetlenkedni kezdtek, én sírtam volna, ha nem szégyellem: attól tartottam, hogy szétverik a tömeget és ottmaradunk. Féltem, mint annyiszor gyerekkoromban, hogy elrontom, és valamit hangosan kimondok a számon, és akkor vége, elviszik apámat, anyámat, mi meg a bátyámmal árvaházba kerülünk. Egyszercsak befutott az egyik szülő, a tüntetésről jött, odarohant a fiához, megölelte, sírt. Hangosan felkiáltott: szabadok vagyunk, Ceausescunak vége! Erre ott, mi is, a tizenéves kamaszok, az edző is, mindannyian összeölelkeztünk, és sírtunk. Apám is befutott, ő is a tömegtől szakadt le, értünk jött, a gyerekeiért, és örömében üvöltött. Ezek voltak életem első szabad percei, tizennégy évesen. Tizennégy évig csak suttogni lehetett, nehogy valaki meghalljon valamit, amit nem lehet kimondani. A suttogást nagyon kifejlesztette a romániai társadalom; nyilvánosan soha senki sem hangoskodott, csak ha részeg volt. De azt is inkább otthon űzte.

A bezártság ellenére, ha gyerekkoromra visszagondolok, a rossz, kellemetlen emlékek eltörpülnek, elmosódnak, aztán el is felejtődnek. Sok mindenről fogalmunk se volt, hogy létezik, tehát nem is kerestük. Az egyetlen alternatíva, ahova ebből a külső, látszólagos világból menekülni lehetett, az egy általunk, mindenki által létrehozott tér, ahol minden úgy történt, ahogy azt elképzeltük. Ebben a „csodaországban” falra festett telefonon felhívtuk Amerikában élő rokonainkat, vagy éppen oda utazhattunk, ahol a földgömb (amit tízéves születésnapomra kaptam) pörgetés után a jobb mutatóujjamnál megállt. Ilyenkor szabadon utazhattunk Machu Pichura, Új-Zélandra, vagy épp a Keleti Partokra. Képzeletben becsomagoltunk, repülőre szálltunk, landoltunk, és elég hamar megérkeztünk valahová. Oda, ahova mindig is vágytunk. 

Ötször adtunk be útlevélkérelmet, ötször utasították el. Mi nem a határmentén laktunk, hanem az ország közepén, így nem fogtunk magyar adókat. Nekünk csak a központi tévé jutott, fekete fehéren. És a Szabad Európa Rádió, amire mindenki rá volt tapadva, annyira zörgött időnként, hogy puzzleként kellett összerakni a szavakat, hogy hír legyen belőlük. De sikerült, és ezeknek is megvolt a forgatókönyve: ahogy a család odaül a Gloria készülék köré, majd apám elkezdi tekerni a keresőgombot, anyám és mi pedig meghalljuk a magyar szót. Recsegve-ropogva. Azok is szabad percek voltak, és olyankor csak azért suttogtunk, hogy az éter hangjait jobban hallhassuk.

1989 december végén hirtelen jött a szabadság; nyakunkba szakadt. Napok, hetek alatt lebontottuk azokat a falakat, amik több évtizeden át bástyaként emelkedtek körénk. Elmondhatatlan volt megtapasztalni azt, hogy a világ szolidáris, ránk figyel, hogy elnyomottakból szabad emberek leszünk. Emlékszem azokra a megindító  képsorokra a börtönből frissen kiszabadított politikai foglyokról. Nem hitték el, hogy egy új világba térnek vissza a halál torkából.

A demokrácia falai ugyanakkor elég hamar repedezni kezdtek: folyamatosan toldozni, foltozni kellett mindent. Az új, szabad világba belecsöppentünk, alig tudtuk, mi, hogyan működik, főleg azt, hogyan kellene.  Elkezdtünk hangosan beszélni, a történelmet és földrajzot magyarul tanulni, pszichológia és angol nyelvű klubokba járni. Elkezdtük felemelni a hangunkat, kiállni magunkért, jogainkért. Frissen bemutatott hollywoodi filmeket kezdtünk el nézni, videotékából kikölcsönözni. Csak kapkodtuk a fejünket, hogy mi mindenről maradtunk le; igyekeztünk behozni, felzárkózni. És elkezdtünk utazni, akkor is, ha tizenhét órát kellett várakozni a román-magyar határon. 

Az első megtorpanás hamar bekövetkezett: 1990 februárjában gyertyás felvonulással követeltük alapvető jogunkat, azt, hogy magyarul is tanulhassunk az orvosi egyetemen. Ez más volt, mint a forradalmi tüntetés, amikor nem számított, ki milyen nemzetiségű. 

Ez volt életem első tüntetése, ami ráadásul szomorú végkifejletbe torkollott: Sütő András író kivert szemének fotója, a románok és a magyarok közti összecsapások a Városháza és a Kultúrpalota előtti téren háborús állapotokra emlékeztettek. Akkor én egy belvárosi általános iskolába jártam, és egy hét kihagyás után a történtek miatt, amikor újra iskolába mentünk, annyira feszült volt a hangulat, hogy külön engedték be a magyar és a román gyerekeket az intézménybe. Az osztályba érve szembesültünk azzal, hogy a 34 főből tizenkettővel kevesebben vagyunk: ennyien hagyták el egy hét alatt a várost, az országot. Van, akiről azóta se tudok semmit, eltűntek, megszöktek, átszöktek, tovább mentek. 1994-ben egyik Szilágyi Domokos kötet belső lapjára írtam rá, hogy azt szeretném, hogy 1990 fekete márciusa ne ismétlődhessen meg többé. Alig három hónap után már megmutatkozott, ha nem vigyázunk arra, amit a rendszerváltással nyertünk, nagyon hamar elveszíthetjük.

Azóta több tucat tüntetésen vettem részt. Tizennyolc éve települtem át Budapestre, az uniós csatlakozás előtt, amikor még élen járt a régió országaihoz képest Magyarország. Posztgraduális képzésen vettem részt, tanulni jöttem a demokráciát, megismerni közelebbről egy nyelvében, kulturálisan, jogállamiságában szabadabb világot.

Tizenegy évvel a rendszerváltás után is elképesztő volt a különbség a két ország fejlettségi szintje között, majd’ minden területen. Romániában, Erdélyben, főleg a kisebbségben élő magyarok közt erős volt az önszerveződés: tizenévesen nagyon sok mindenbe belefogtunk: a helyi árvaházba jártunk hétvégenként, és intézményi gyerekekkel foglalkoztunk. Megalakítottuk a helyi zöld civil szervezetet, interetnikai és jogérvényesítő képzésre jártunk. Egyetlen, nem kormányzati szervezet támogatta ezeket a helyi szintű, mikro kezdeményezéseket: a Soros György nevével fémjelzett Nyílt Társadalom Alapítvány. Az én generációm az alapítvány támogatásával tanult külföldön, szerzett doktori fokozatot Amerikában, Angliában.

Azzal kezdtem írásomat, hogy mi volt az első meghatározó élményem a szabadsággal kapcsolatosan. A második, ami nem egy konkrét élményhez kötődik, egy folyamat része, és a TASZ-hoz kapcsolódik. Nem vagyok jogász, de kisebbségpolitikát és uniós szomszédságpolitikát kutatóként mindig is volt rálátásom a jogérvényesítő, az önrendelkezés gyakorlását elősegítő mechanizmusokra. 2017-ben, amikor a jelenlegi munkahelyem, a CEU körül kirobbant az intézmény ellehetetlenítésére, majd Budapestről való elüldözésére irányuló masszív politikai támadás, majd a 2018-as parlamenti választások időszakában, amikor minden olyan nyomasztó lett, a közélet, a morál, csak ültem, és néztem, hogy ami körülöttem zajlik, ahhoz képest, milyen mások voltak a kilátások akár csak tizenöt éve, amikor a TASZ-nál dolgoztam; hogy ha jól nem is álltak a dolgok, de úgy tűnt, lehet apránként haladgatni a társadalom érzékenyítése, a politikai rendszer finomhangolása felé. A TASZ-t nem tudták megkerülni a jogalkotók, a TASZ-Álláspontból konkrét szövegrészeket emeltek be rendeletek, törvények szövegeinek megfogalmazásába. A TASZ a többi jogvédő szervezettel együtt megkérdőjelezhetetlen civil kontrollt jelentett az állam működése, és a mára már a legyintés kategóriájába került fékek és ellensúlyok (vagy “egyensúlyok”) rendszerének működése felett. 

A TASZ-nál dolgoztam, amikor a magyar állampolgárság megszerzéséért folyamodtam. Akkor  még nem lehetett könnyített módon állampolgárságot szerezni: a törvény akkor azt követelte meg, hogy valamennyi év igazolt tartózkodás, jövedelemszerzés, lakhatás, magyarországi bankszámla és állampolgársági vizsga sikeres letétele szükséges ahhoz, hogy az ország méltó polgára lehessek. A TASZ miatt behívtak nemzetbiztonsági meghallgatásra, ahol elmondtam, hogy azért szeretnék a legmagasabb fokú jogviszonyba lépni a magyar állammal, hogy jogaimat kiterjesszem. Élni szeretnék szavazati jogommal, hogy beleszólhassak abba, amiben élünk. Hogy hatni tudjak döntésemmel a gyerekeim jövőjére és arra, milyen irányba halad az ország, aminek büszke állampolgára szeretnék lenni. A két nemzetbiztonsági hivatalnok sűrűn jegyzetelt; fél évre rá megszereztem a magyar állampolgárságot, az Eszék utcai irodában pezsgővel koccintottunk.

És mit jelent 2010 után szabadnak lenni? Egy olyan rendszerben, ahol a politika felülírja a jogot, ahol látszatjogállam van, ahol nem létezik civil kontroll, ahol állami elnyomás van és a civilek vegzálása. 

Amikor egy társadalom nagyon jó állapotba küzdi magát, akkor annak karbantartása, az önellenőrzés nagyon fontos. Érzékeny, szolidáris, az emberi jogokat tisztelő világot kiharcolni és megtartani hosszú, türelmes, kitartó, állandóan koncentrációval, mindenre odafigyeléssel lehetséges, míg szétverni azt pillanatok alatt lehet, könnyűszerrel. A társadalmat is gondozni kell; olyasmi is ez, mint a rend a lakásban, elég macerás megcsinálni, de nem marad fenn örökre, hanem nagyon gyorsan és észrevétlenül ismét rendetlenség lesz, káosz. 

A mindennapokban keresem a szabad pillanatokat, azokat próbálom megőrizni és átadni a gyerekeimnek. Megragadom a 7-es buszon, az iskolába menet, vagy éppen futás közben. 

A szabadság nem egy végső állapot, amíg nincs, addig küzdeni kell érte, ha sikerült megszerezni, akkor újra és újra ellenőrizni, hogy nem kezdte-e ki valami, esetleg nem kényelmesedtünk-e el, és nem hagytuk-e, hogy valamivel lekenyerezzenek. Ahogy Bartis Attila marosvásárhelyi származású író mondja: "Jót tesz az embernek, ha nem csak úgy egyszerűen szabad, hanem naponta szembesül is ezzel. Ha nem áll módjában elfelejteni, hogy a szabadság nem evidencia."

A TASZ a szabadság őrzője. Vigyázzunk a lángra!

Tófalvi Zselyke, a TASZ ügyvivője, irodavezetője és pénzügyi munkatársa 2002-2005 között

foto: Fortepan, adományozó