Számíthatunk még egyáltalán Strasbourgra?

Úgy tűnik, mintha az ügyek kiszórása fontosabb lenne az Emberi Jogok Európai Bíróságának, mint a valódi jogvédelem. 

Ahogy fogyott a szabadság itthon, úgy fordultak az elmúlt években egyre többen a strasbourgi emberi jogi bírósághoz. Sok nyertes ügy után azonban egyre több visszautasítás érkezik – jó lenne tudni tehát, hogy hányadán állunk, lehet-e még számítani Strasbourgra, vagy tegyünk le arról, hogy az itthon lesöpört ügyeket valahol még komolyan veszik? 

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) elnökhelyettese a közelmúltban Budapesten járt és  az ELTE-n tartott előadást. Az izlandi születésű Róbert Spanó lassan 6 éve strasbourgi bíró, jelenlegi tisztségét idén május óta tölti be. Előadásában a bíróság történetét több korszakra osztotta, szerinte a mostanira leginkább a szubszidiaritás elve jellemző. A szubszidiaritás elve azt jelenti, hogy elsődlegesen nemzeti szinten, esetünkben Magyarországon kell védeni az emberi jogokat, a védelmet csak akkor szabad Strasbourgtól várni, ha a magyar bíróságok már csődöt mondtak. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye ezt úgy fogalmazza meg, hogy csak akkor lehet az EJEB-hez fordulni, ha az indítványozók már az összes hazai hatékony jogorvoslati lehetőséget kimerítették. Az viszont nagy kérdés, hogy mi tekinthető Magyarországon hatékony jogorvoslatnak: legfőképpen hogy az Alkotmánybíróság elég hatékonyan védi-e az emberi jogokat?

Brüsszel nem Strasbourg

A strasbourgi bíróság nem európai uniós szerv: az Európa Tanács által 1950-ben elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményének felügyeletére jött létre. Az egyezményhez azok  az európai államok csatlakozhattak, amelyek elfogadják a jogállamiság intézményét és garantálják állampolgáraik számára az alapvető emberi jogokat. Az az elgondolás, hogy az EJEB szerepe csak kiegészíti a nemzeti bíróságokét, azt feltételezte, hogy az összes részes állam – így hazánk is – virágzó alkotmányos demokrácia, ahol a választások nem csak szabadok, de tisztességesek is, a jogállamiság pedig tökéletesen érvényesül. Magyarország – más országokhoz hasonlóan – sokkal közelebb volt ehhez az ideális helyzethez csatlakozásakor (1992-ben), mint napjainkban. 

Miközben tehát Európa-szerte tapasztalható a visszaesés ezeknek a közös értékeknek a tiszteletében, az nem változott, hogy az emberi jogok védelme elsődlegesen továbbra is a hazai intézmények feladata. Ám ahogy romlott a jogállam helyzete, úgy a nemzeti bíróságok is egyre alkalmatlanabbak lettek az emberi jogok védelmére. Spanó szerint nincs mit tenni, a Bíróság nem tud mit kezdeni ezzel az ellentmondással. Szerinte egyre több ügy érkezik Strasbourgba ahelyett, hogy a nemzeti bíróságok oldanák meg ezeket, így óriási ügyhátralék alakult ki, a bíróság pedig kialakította a maga stratégiáit ennek leküzdésére.

Nem megoldják, kidobálják az ügyeket

Mostanra rengeteg ügyet utasítanak vissza azzal, hogy „nyilvánvalóan alaptalan” a kérelem, anélkül, hogy ezt bármivel is indokolnák. Ilyen volt például az az ügyünk, ahol kötelező pszichiátriai gyógykezelés alá vonták az ügyfelünket. A történtek okát a hazai bíróságok előtt sem sikerült kideríteni, ezért az EJEB-hez fordultunk, ahonnan lepattant a kérelem – a mai napig sem tudjuk, hogy miért. Strasbourg  ráadásul hatékonynak tekint egy sor olyan hazai jogorvoslatot, amelyek valójában nagyon kevés esélyt adnak az ügy érdemi megoldására. Évekig tartó, eredményt nem ígérő eljárásokat követelnek meg, és csak azután lehet Strasbourghoz fordulni, hogy bebizonyosodott: ezek tényleg nem orvosolták a jogsértést. Ez már csak így megy – üzente az EJEB elnökhelyettese, anélkül, hogy kitért volna arra, kinek a feladata megoldani ezt.

Kemény kérdéseket kapott

Bár ez nem egy újságírók kereszttüzében zajló politikai fórum volt, hanem egy védett, a szakma képviselőiből álló közeg előtt tartott előadás, Spanó a szakmai kérdésekre mégis inkább politikusként válaszolt. Arra a kérdésre például, hogy miért nem indokolja legalább tömören az EJEB a „nyilvánvalóan alaptalanként” visszautasított indítványokat, csak annyit felelt, hogy a bíróságnak korlátozottak az erőforrásai. Azt is elutasította, hogy értékelje a magyar alapjogvédelmi intézményrendszer – például az Alkotmánybíróság – jelenlegi állapotát, vagyis hogy elárulja, szerinte a magyar bíróságoktól várható-e valódi jogvédelem. Ez a hárítás érthető lenne egy politikustól, nem elfogadható viszont egy jogtudóstól, aki ráadásul tudományos igényű tanulmányban fogalmaz meg olyan következtetéseket, amelyek éppen ezeket a nemzeti szerveket érintik.

Ha mást nem is, egy dolgot egyértelművé tett előadásában Spanó: számára az ügyteher csökkentése olyan cél, amely a szakmaiságot, és ezzel az emberi jogok ügyét is felülírja, ha úgy hozza a helyzet. Ha a valódi jogvédelem és az ügyek kiszórása között kell választani, könnyen billenhet az utóbbi felé a mérleg. Csak remélni tudjuk, hogy nem ez lesz az Emberi Jogok Európai Bíróságának jövője. Mi biztosan nem adjuk fel! Továbbra is indítunk ügyeket Strasbourgban, mert bízunk abban, hogy akadnak még ott bírók, akik tisztában vannak saját felelősségükkel az emberi jogok védelmében.

(Fotó: Erich Westendarp / Pixabay)