„Mindenki gyűjt valamit, a nagyemberek milliókat, Imre újságokat”

A csütörtök délelőtti, négy és fél órás gondnoksági tárgyalás mindenben tükrözte a hazai fogyatékosságügyi állapotokat: Imre, aki egyetlen döntést sem hozhat a saját életéről – még arról sem, hogy mikor reggelizik és kivel tölti a karácsonyt –, mindenkit leiskolázott a tárgyalóteremben.

Imre lassan öt éve él egy majd’ 130 fős intézetben, ahova gondnoka helyezte el. A ma reggeli tárgyalásra intézeti gondozója kísérte el. Imre meghallgatása nem kezdődött időben, mert a 48 éves férfi személyes iratai mind a gondozójának táskájában pihennek, mint egy óvodás gyerek TAJ-kártyája anyukájánál. Megvártuk tehát, míg – ahogy a gondozó nevetgélve mondta – a „női táska” rejtekéből előkerül a személyi igazolvány, és végre elkezdhettük a tárgyalást. Ahogy a bíró kérdésére Imre kifejtette, azért indított gondnokság megszüntetése iránt pert, hogy végre kiköltözhessen az intézetből és szabadon dönthessen, hiszen magát „ép, normális embernek érzi”. „Ezt szeretném, teljes szívemből” – tette egyértelművé célját. Elmesélte azt is, hogy a sajtóból értesült a TASZ munkásságáról, arra buzdította jóakaróit, hogy keressék meg a szervezetet, mert „egyébként soha ki nem szabadul innen”.

Egy ilyen tárgyalás lényege az, hogy kiderüljön, az érintett személy képes-e tájékozódni a világban, dönteni a rá vonatkozó kérdésekben, például szavazhat-e. Az erre vonatkozó bírói kérdésekre Imre a teremben ülő jogvégzett személyeket lepipálva sorolta a nemzetközi és hazai híreket, elnézést kért, hogy a húsznál több pártot nem tudja felsorolni, és véleményt alkotott a Fidesz politikájáról is. Elmondta, hogy leginkább a politika és a történelem érdekli, beiratkozott a városi könyvtárba is: a II. világháborúról, illetve a D-napról olvasott utoljára. Ügyfelünknek egy nagy létszámú intézetben kell élnie akarata ellenére, ahol halálra unja magát. A szoros és merev napirend megakadályozza szinte mindenben, például a délután 6 órai híradót sem nézheti meg, mert a vacsoraidő szent és sérthetetlen. 

Imre meghallgatását a tanúk követték. Önállóságát unokatestvére, Gyöngyi is megerősítette. Elmesélte, hogy Imre elképesztően tájékozott, segítőkész, melegszívű férfi, aki lelki és gyakran fizikai támaszt is jelent számára. Megerősítette, valóban szokott gyűjtögetni Imre, de mindenki gyűjt valamit, “a nagyemberek milliókat, a nők cipőket, Imre pedig újságokat és szórólapokat”. Gyöngyi csak egyszer jött ki a sodrából a tanúvallomás tétele alatt, amikor Imre gyógyszerezéséről kérdezték. „Ripedont kell szednie, ami egy szedáló szer. Ezt maximum egy évig szabad szedni, ehhez képest Imrével 5 éve minden este bevetetik. Miért, kérdem én? Miért kell leszedálni őt? Hogy ne legyen gond vele?!”

Az ismerősök és barátok vallomása után a bíróság meghallgatta Imre fejlesztőpedagógusát és gondnokát is. Ekkor nyertünk teljes betekintést a hazai intézeti állapotokba. A gondozó ugyan saját elmondása szerint szoros érzelmi viszonyt alakított ki Imrével, de nem érti, mi baja Imrének az intézettel, hiszen „egészségügyes és mentálos szakemberek hada figyeli minden lépését, hogy neki jó legyen”. Ráadásul „126-an vannak az intézetben, úgyhogy nagyon családias a légkör!” Érdekes lenne megkérdezni a gondozót, hogy ő is 126 fős háztartásban él-e otthon, hogy családiasnak érzi ennyi ember jelenlétét.

Megdöbbentő választ hallottunk arra, hogy mit ért „konfliktuskerülés” alatt a fejlesztőpedagógus. Felrója Imrének, hogy nem tud érdekérvényesíteni, ezért van szüksége gondnokságra, 24 órás intézeti felügyeletre. Arra a kérdésre, hogy milyen példát mondana az érdekérvényesítés hiányára, két példát is kapunk. Amikor az ebédlőben száznál is többen várnak az ételosztásra, és a kerekesszékkel közlekedő lakók véletlenül nekiütköznek Imre lábának, ő nem kezd el veszekedni velük, hanem csak udvariasan hátrébb lép. Ugyanígy, ha sorban állnak a zsebpénz-osztáskor (2000 forintot kapnak hetente a meglett felnőtt emberek), és esetleg elé tolakszik valaki, ebből sem csinál gondot Imre. Vagyis, ha jól értjük, azt rója fel a szakember a 48 éves férfinak, hogy a kerekesszékkel közlekedő társait nem rúgja fel egy apró kellemetlenség miatt. A szakember nem érti, mi baja lehet Imrének, hiszen nagyon „takaros kis intézetük van” nekik ott. 

Az intézettel az utolsóként meghallgatott gondnok is nagyon elégedett, ő is tanácstalanul áll a rejtély előtt, mi gondja lehet Imrének ezzel az élethelyzettel. A gondnok, aki Imre életének minden kérdésében döntő törvényes képviselő, saját bevallása szerint sem találkozott sokat az elmúlt években a rábízott férfival, de ennél olajozottabban foglalkozott ingatlanjaival, földjeivel, gazdálkodott a pénzével – bár nem érezte fontosnak, hogy erről beszámoljon a tulajdonos Imre számára. Amikor gondozottja jelezte, hogy kifejezetten rosszul érzi magát az intézetben, „elment és megnézte, milyen helyen él. Van egy kétágyas szobája, egy másik gondozottal osztja meg, és mondta neki, hogy ez szerinte teljesen jó, az ő állapotában. Az ilyen típusú embereknek ugyanis szerinte 24 órás felügyelet, kontrollált körülmények, napirend kell.”

Na de mégis, akkor mire véli Imre rendszeres és visszatérő panaszait? – jött a logikus kérdés ügyvédünktől.  „Őszintén megmondom, nem volt igazi panasza. Az ilyen típusú embereknek meg kell szoknia egy helyen, azért nem szerethette még meg. Ki kell mondanom, a szabadságvágy van az ilyen embereknél, az írja felül a józan észt, szerintem” – derült ki végül, hogy mi okoz igazán nagy károkat Imrének, és az „ilyen típusú embereknek”. A szabadságvágy. Nagy bűn, az biztos. Főleg a hazai fogyatékosügyi ellátás szemében.  

(Októberben további tanúmeghallgatásokkal folytatódik a tárgyalás.)