Mindenkinek jár egy szabad nap!

Magdi és szülőtársai évtizedek óta 24 órában gondozzák súlyos-halmozott fogyatékossággal élő gyermekeiket, hiszen hoztak egy döntést: inkább feladják önálló életüket, mintsem hogy egy messzi, határszéli embertelen tömegintézménybe adják őket. Férje viszont nem vállalta fiúk gondozását, elhagyta a családot. Azóta Magdi felnevelte két fiát, kerületről kerületre költözve, hogy valamilyen támogatást, segítséget kapjon a gyerekei nevelésében. De nyugdíjas szülő-társaihoz hasonlóan retteg, mi lesz Ferivel ha ő már nem tudja ellátni tovább, ha lebetegszik vagy baleset éri.

Andrea hat gyermeket nevel, kettő közülük fogyatékossággal él. A tragikus állapotok miatt a nagy intézetek szóba sem jöhettek. Ezeknek a gyerekeknek is jár a szeretet, a törődés, a szükséges fejlesztés, amit így főként otthon és egy speciális iskolában tudnak biztosítani. A szülőknek a minimálisnál is kevesebb ideje jut magukra. Pedig, mint mindenki másnak, nekik is szükségük lenne néha arra, hogy magukkal, a párjukkal vagy a többi gyerekükkel tudjanak foglalkozni. Az egész családnak sokat segítene alkalmanként egy kis pihenő.

Irénke néni nyolc éve ápolja férjét. Az utolsó négy évben a demencia annyira előrehaladt Papónál, hogy úgy érezte, muszáj megpróbálkozni egy idősotthonba szoktatással. Végül ebből egy négy nap után meghiúsult kísérlet lett. Irénke nem tudta elviselni, hogy az ápolók hiánya miatt az ágyhoz szíjazták a demens embereket, így inkább hazahozta Papót. “Inkább ő megy rá, minthogy így legyen vége egy gyönyörű ember életének.”

Jucinak mozgássérültként nagy erőfeszítésébe került, hogy elköltözhessen szülőfalujából. Élt nagyintézetben, aztán barátoknál, és most egy éve végre saját albérletben. Először alszik egyedül egy szobában, ő dönt a dekorációról, hogy mikor kit fogad, lett egy igazi otthona. Viszont segítői továbbra is önkéntes alapon jönnek hozzá reggelente. “Aranyosak a segítőim, de nem akarom az egész hátralevő életemet mások jóindulatára alapozni.” Juci tele van tervekkel, amiknek a megvalósításához csak egy kis segítségre van szüksége.

Magdiéknak, Andreának, Irénke néninek, és Jucinak is jár a segítség, mégsem kapják meg. A súlyos fizikai és lelki megterhelést vállaló gondozó családtagok nagy többsége kénytelen munkáját is feladni, hiszen a gondozottak fele 24 órás segítséget igényel. Ráadásul ezek a családok törvényszerűen elszigetelődnek a folyamatos gondozói munka során, és végletesen el is szegényednek, minden harmadik otthonápoló vidéken, a szegénységi küszöb alatt él.

Hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben vannak még azok a fővárosi, felnőtt fogyatékos emberek is, akik önállóan élnek, hiszen ők is csak akkor tudnak valóban részt venni a közéletben, találkozni barátaikkal, dolgozni menni, bevásárolni, ha ehhez időnként segítséget kapnak.

Márpedig az erre hivatott szociális szolgáltatások alig-alig érik el az érintetteket, harmaduk életében nem is hallott még ezen szolgáltatások lehetőségéről.

Az érintettek és családjaik közös tapasztalata, hogy az állami, támogató szolgáltatások híján egyedül, elszigetelve kell megküzdeniük egy leküzdhetetlennek látszó akadály-rengeteggel. Még ahol működik is bármely támogató szolgáltatás, ott is csak hétköznap, délután 4-ig elérhetőek, így a róluk gondoskodó családtagoknak a hétvégén sem marad szabad napja, de sokszor egy órája sem saját magára.

Valójában mindannyiunk érdeke, hogy akár idős korunkban, akár támogatásra szoruló családtagjaink támogatásában segítséget kapjunk, és ezt egyúttal a magyar állam törvényi kötelessége is biztosítani. Olyan állami szolgáltatást szeretnénk, amelynek köszönhetően a fogyatékossággal élő, vagy akár a megromlott egészségi állapota miatt gondoskodásra szoruló magyar állampolgárok és családtagjaik is esélyt kaphatnának egy egyenlőbb és méltóságosabb életre. Ehhez egy olyan személyi segítő szolgáltatást kell biztosítani, mely az ország egész területén, este és hétvégén is elérhető, hiszen mindenkinek jár egy szabad nap!

Boros Ilona