Szociális munkás volt, lehetett volna bármelyikünk

Meghalt egy családsegítő. Megölték munka közben. Szociális munkás volt, lehetett volna bármelyikünk. Tehetetlen düh, értetlenség, elkeseredettség, amit érzünk. A Minisztérium saját halottjának tekinti és hallgat. Semmi sem változik, senki nem vonja le a konzekvenciákat. A Szakszervezet rekreációs táncórákat javasol, a Szociális Szakmai Szövetség pedig azt, hogy ne keltsünk hisztériát. Pár nap és a tragédia feledésbe merül. Mi pedig folytatjuk, mintha semmi sem történt volna.

A gyermekvédelmi rendszer talán még soha nem volt olyan nehéz helyzetben, mint napjainkban. A társadalmi problémák olyan mértékben növekednek, hogy erre a szociális ellátórendszer már nem képes választ adni. Nem tud azért sem, mert a jelenlegi szociálpolitikai környezet ellehetetleníti az egész ágazat működését. Az intézmények forráshiányosak, az állami normatíva a fenntartásra és a bérek kifizetésére alig elegendő. A szociális szolgáltatók krónikus szakemberhiánnyal küzdenek, miközben az elvégzendő feladat nagysága és az engedélyezett létszámok már köszönő viszonyban sem állnak egymással. A szakképzett munkatársak sorra hagyják el a területet, mert társadalmi megbecsültségük minimális, munkakörülményeik rosszak, alulfizetettek, túlterheltek, nagymértékű agressziónak vannak kitéve nap, mint nap. Évek óta csak hitegetik őket azzal, hogy érdemi változásokra kerül sor.

Rendszerszintű problémákkal kell szembenézni több területen is. A gyermekvédelmi rendszer alappillére, a települési szinten működő családsegítés és gyermekjóléti ellátás évtizedek óta tűzoltó munkát végez. Elsődlegesen prevenciós célokat kellene szolgálnia, azonban a család- és gyermekjóléti szolgálatoknak erre még soha nem volt lehetőségük. Eszközeik szegényesek, hiszen nincs szociálpolitikai szándék szolidaritási alapú rendszer működtetésére. Szolgáltatásaikat a fenntartó (települési önkormányzat, társulás) finanszírozási lehetőségeinek függvényében tudják biztosítani.

A lakosság számára krízishelyzetben nyújtott segítség mára már a létfenntartáshoz szükséges javak előteremtését sem teszi lehetővé.

A lakhatási szegénységben élő családok számára szinte lehetetlen megoldást találni, az albérleti árak irreális magasságokba kúsztak, a gyermekesek számára elvétve találni bérleményt.

A családok átmeneti otthonai országszerte kapacitási és finanszírozási problémákkal küzdenek. Támogatott lakhatási lehetőséghez csak kevesek juthatnak, a szociális bérlakás állomány tovább csökkent. A munkaerő-piaci belépés az alacsony iskolai végzettségűek számára – célzott programok hiányában – szinte lehetetlen, a közmunka program nem érte el célját, nem nyit kaput a munkaerő-piacra. A tankötelezettség korhatárának leszállításával a fiatal ügyfelek zöme 16 évesen, vagy még előbb kiesik a képzési rendszerből.

A gyermekvédelmi rendszer 2016. január 1-én bevezetett átalakítása alig hozott eredményt. A család- és gyermekjóléti szolgálatok várt tehermentesítése nemhogy megtörtént volna, hanem a dokumentációs feladatok felduzzasztásával, a szociális asszisztensi álláshelyek megszüntetésével a szociális munkások leterheltsége tovább növekedett. A büntető szociálpolitika végrehajtóivá alacsonyították a szakembereket, rugalmatlan és a gyakorlati munkához nem illeszkedő protokollok mentén gyermekszerepbe kényszerítették őket, a mérlegelés minimális lehetőségét hagyva meg számukra. Segítségnyújtás helyett a szankcionálás vette át a vezető szerepet, ez megnehezíti a segítő kapcsolat kialakítását és bizalomvesztéshez vezet.

A szakma az átszervezésektől azt várta, hogy helyben tud majd szolgáltatásokat biztosítani az ügyfelei számára, ehelyett mesterségesen létrehozott járási család- és gyermekjóléti központokhoz rendelték a szolgáltatásokat (pl. jogi tanácsadás, mediáció, pszichológus, családterápia, fejlesztő pedagógus), melyek az igazán rászorulók számára nem hozzáférhetőek. Egy kistelepülésről a járásközpontba történő utazás - az általánosan rossz közlekedési infrastruktúra, az útiköltség, a (munka)idő kiesés, a család napirendje szempontjából – nagy nehézségekbe ütközik.

Az egyre tagoltabbá váló gyermekvédelmi rendszer - család- és gyermekjóléti szolgálat, központ, gyámhatóság - a bajba jutott gyermekek esetében veszélyesen lassítja a hatósági beavatkozást. Gyermekvédelmi szakellátás is súlyos problémákkal küzd. Kevés a férőhely, kevés a nevelőszülő, a nevelőszülői hálózatok koordinációjával komoly problémák adódnak. Így fordulhat elő, hogy a súlyos veszélyhelyzetből mentendő gyermekeknek heteket, esetenként hónapokat kell várni a férőhelyre. De beszélhetnénk a családból kiemelt testvérek közös elhelyezésének vagy éppen a speciális ellátási igényű (pl. fogyatékossággal élő, pszichiátriai beteg vagy függőséggel küzdő) gyermekek segítésének nehézségeiről is. A legritkább esetben áll rendelkezésre szakember a traumatizált, multiproblémás gyermekek kezeléséhez.

A forrás- és kapacitáshiánnyal küzdő gyermekvédelem a bizonytalan jogszabályi környezetben a rendszer szintű abúzus megvalósításához asszisztál. Az ad hoc törvénykezés hatásai és a jogszabályi harmonizáció hiánya érezhetőek az összeollózott ágazati jogszabályokon, az ágazatközi értelmezési különbségeken, a nem megfelelő szabálysértési alakzatokon elakadó rendőrségi eljárásokon. A rendszerszintű elakadások miatt a jelzőrendszer tagjai (pedagógusok, védőnők, gyermekorvosok, stb.) nem látják jelzésük eredményét, vagy azt, hogy hatékony beavatkozás történne, így motivációjuk, felelősségvállalásuk csökken, az együttműködés romlik.

Ilyen körülmények között kellene választ adnia a gyermekvédelmi rendszernek az életvezetési problémákra, szociális nehézségekre, gyermekszegénységre, viselkedés problémákra, pszichés megbetegedésekre, függőségekre, a tömegessé váló lakhatási problémákra, a családon belüli erőszakra, fizikai, lelki, szexuális bántalmazásra és még sorolhatnánk.

A szociális munkás a család, a helyi önkormányzat, a gyámhivatal, az oktatási- nevelési intézmény, a különböző hivatalok közötti ütközőzónában dolgozik, mégsem rendelkezik megfelelő anyagi és tárgyi eszközökkel, támogató jogszabályi hátérrel, döntési szabadsággal a hatékony segítségnyújtáshoz. Ezt az embert próbáló munkát még akkor is nehéz lenne elvégezni, ha lenne társadalmi támogatás- és megbecsülés, megfelelő munkahelyi infrastruktúra, biztos megélhetést nyújtó jövedelem, szakmai fejlődési lehetőség, szupervízió. A területen dolgozókon kívül csak kevesen látják át ezt a problémamátrixot, tőlük várja mindenki a megoldást, holott semmivel sem kevésbé magukra hagyottak, mellőzöttek és eszköztelenek, mint azok az emberek, akiknek a sorsát rájuk bízták.

Akkor és ott Inárcson egy családsegítő veszítette életét, de a késszúrást valójában a rendszer kapta.

Plangár Petra, szociális munkás