Nemzeti ünnep, szólásszabadság, füttykoncert

Március 15-én az állami ünnepség a tervek szerint zajlott le, a miniszterelnök beszélt, a tapsolók tapsoltak, a fütyülők fütyültek, az ellendemonstrálók ellendemonstráltak, ahol pedig tettlegességig – jogsértésig – fajult a nézeteltérés, a rendőrség közbeavatkozott. A rendőrség értékelése szerint is az ünnepi rendezvények számottevő rendbontás nélkül értek véget. Szerencsére!

Még egy nappal a szabadság ünnepe előtt is két rendőrségi tiltás is hatályban volt azokra vonatkozóan, akik a miniszterelnök ritka nyilvános fellépéseinek egyikét akarták kihasználni arra, hogy a vele és kormányával szembeni kritikájuknak hangot adjanak. Éppen az 1848-as forradalomban elsőként követelt szólásszabadság volt tehát a tétje annak a két jogvitának, ami egyfelől a Juhász Péternek képviseletet nyújtó TASZ, másfelől a Juhász által bejelentett síposztást megtiltó BRFK között zajlott le a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt. És a bíróság csak előző este helyezte hatályon kívül mindkét rendőrségi tiltó határozatot. Az ítéleteket itt és itt el is olvashatod.

A bíróság rövidre zárta a dolgot: elég volt rámutatni arra, hogy a hivatkozott tiltási ok nem szerepel a törvényben, leszögezni, hogy ami nem törvényes, az nem törvényes. Valóban, a törvénnyel szemben nehéz érvelni, hiába próbálkozik vele a rendőrség fáradhatatlanul. A rendszerváltás liberális gyülekezési törvénye pedig – a szabadságot kivívó márciusi forradalom örökségéhez méltóan – elég jó minőségű: erős védőbástyája a szabadságnak a hatósági önkénnyel szemben. A szabadság ünnepét a szabadság szelleme járhatta át.

Aki nem volt ott, az is láthatja a sok-sok felvételen, mi zajlott! Mi is? A tapsolók tapsolhattak, a fütyülők fütyülhettek, az ellendemonstrálók ellendemonstrálhatak, mindez számottevő rendbontás nélkül. Bármit lehetett mondani arra, aki a miniszterelnök beszédét sípolással, fütyüléssel, kerepléssel, dudálással, szirénázással, fújolással – vagy éppen tapssal kívánta kommentálni. Lehetett nem egyetérteni vele, arcátlannak vagy faragatlannak nevezni, mint ahogyan a tapsolókat és éljenzőket is lehet ostobának és/vagy képmutatónak nevezni. Mindezt csak úgy és addig lehetett, amíg a véleménynyilvánításhoz való jogát senki sem vitatta el a másiktól – a határ a verekedés. Kiderült, hogy egy politikai szónoklat kifütyülése provokatív, de nem erőszakos, nem támadó jellegű véleménynyilvánítás, demokráciákban ismerős társadalmi gyakorlat. A vélemények sokasága és ütközése alapvetően nem járt együtt jogsértéssel, bármilyen rosszul viselték is egyesek.

A vélemények sokfélék és sokféle intenzitásúak – a véleménynyilvánításhoz való jog egyenlő. A politikai szólás szabadságához való egyenlő jog biztosítja, hogy mindenkinek olyan nyilvános véleménye legyen, amilyet akar, és hogy ne lehessen elvitatni mástól azt a jogot, hogy neki is olyan nyilvános véleménye legyen, amilyet akar.

Ha most erre valaki azt mondaná, hogy bizonyos tartalmú vélemények tilosak, és tiltottak is kell legyenek – ilyen pl. a nemzet „becsületét” sértő megjegyzések alaptörvényi tilalma –, akkor számára rossz hírünk van. Az egyéni vélemények megítélése és értékelése nem az állam feladata, a rendőrség nem szelektálhat tartalmi alapon. A véleménynyilvánítás szabadságának – mint minden alanyi jognak – csak külső korlátai lehetnek: csak a másik ember hasonló szabadsága és jogai, és kivételesen egyes alkotmányos értékek védelmében kerülhet sor a korlátozásukra. Mondanom sem kell, hogy a kormányzat érdekei nem szolgálhatnak alapjogok korlátozásának alapjául, mert egy kormányzati érdek nem alkotmányos érték. A nézetek tartalmi értékelése, elutasításuk vagy elfogadásuk, az egyén dolga, a nemzet tagjainak a dolga – a kormányzat vagy a miniszterelnök ezt nem sajátíthatja ki, egy demokratikus államban nincs kötelező emlékezetpolitika. (Arról nem is beszélve, hogy ha egyes vélemények a tartalmuk miatt nem lehet felvállalni, mert állami tiltólistára vannak téve, akkor azok nem elillannak, hanem hajlamosak erőszakos formában fel-felbukkanni.)

Külső korlát, mások jogai! – jöhetne a következő ellenvetés. Az ünneplő tömeg „méltó megemlékezéshez való joga”! – mondta is a rendőrség. Rendben, akkor kezdjük azzal, hogy „méltó megemlékezéshez való jogot” semmilyen emberi jogi dokumentum, sem a magyar Alaptörvény nem ismer. De ne hagyjuk ennyiben, folytassuk is rögtön azzal, hogy feltesszük a kérdést: ha volna ilyen jog, ki volna annak alanya, és mit védene ez a jog? Alanyi jogról ugyanis, ami a szólásszabadság külső korlátjaként egyáltalán szóba jöhetne, csak akkor beszélhetünk, ha annak van alanya és tárgya – ha nincs, jog sincs.

A szabad véleménynyilvánításhoz való jog alanya az egyén, mindenki. E jog egyetlen dolgot biztosít: azt, hogy mindenkinek saját, szabadon vállalt véleménye lehessen. Ki lehet az alanya a „méltó megemlékezéshez való jognak”? Az állam nem lehet, mert az állam nem alanya egyéni jogoknak. A miniszterelnök, vagy a kormányzat sem lehet, mert nem a nemzetet testesítik meg. Egyébként is, a hivatalos ünnepség lezajlott reggel a Kossuth téren, a nemzeti lobogó ünnepélyes felhúzásával, közjogi méltóságok jelenlétében. A kormánynak innentől kezdve már nincs további kötelezettsége, hogy még ünnepi műsort is szervezzen – de tegye! Ha szervez ünnepséget, a miniszterelnöknek akkor sincs további kötelezettsége, hogy az ünnepi műsor végén beszédet mondjon – de tegye! Ha teszi, akkor viszont számolnia is kell azzal, hogy mondókája nemcsak tetszést, hanem ellenérzést is ki fog váltani – mert egy állami ünnepségen, a miniszterelnöknek nincs joga ahhoz, hogy megválogassa a hallgatóságát.

Ki akkor a „méltó megemlékezéshez való jog” alanya? Az ünneplő tömeg szintén nem lehet, mert egy tömegnek nincs semmilyen joga. Akkor talán a tömeg tagjai, az egyes ünneplő emberek? Nos, ők a szólászabadságnak biztosan alanyai: amikor ők „méltó módon” hallgatják meg a miniszterelnök beszédét, akkor ezzel a véleményüket nyilvánítják ki. Nem egy másik jogot gyakorolnak tehát, hanem ugyanazzal a szabadságukkal élnek, mint a „méltatlan” kritikusok. És ha volna tárgya a „méltó megemlékezéshez való jognak”, akkor az sem lehetne más, mint annak szabadsága, hogy a nemzeti ünnepen a miniszterelnöki beszéddel kapcsolatban kialakított sajátos véleményét bárki kinyilváníthassa. A szólásszabadság pedig attól nem védi meg alanyát, hogy a neki nem tetsző, kormánykritikus véleményektől mások jogainak korlátozása árán zárkózzon el. Az állami rendezvény résztvevői nem formálhatnak jogot sem a saját véleményük kizárólagosságára, sem annak meghatározására, hogy másoknak hogyan vagy hogyan nem kell méltóképpen megemlékezni a nemzeti ünnepről.

Amikor tehát a rendőrség „méltó megemlékezéshez való jogot” vízionál, akkor arra csak egy magyarázat van: tartalmi alapon szelektál a vélemények között. Ha valami méltatlan lett volna a nemzeti ünnephez, akkor az az, hogy ha egy ilyen tiltás hatályban maradt volna. A nemzeti ünnep mindannyiunké, kritikusoké és kritikátlanoké egyaránt.

Hegyi Szabolcs

gyülekezési jogi programvezető