Uniós források és a fogyatékosügy II.

Előző blogbejegyzésünkben arról írtunk, hogyan kezdett el a magyar állam fogyatékos embereket célzó EU-s programokkal dolgozni, és hogy az induló programok mennyire vették figyelembe a Magyarországra is kötelező erejű, a magyar állam által is vállalt emberi jogi kereteket.  Elemzésünket az alábbiakban folytatjuk.

Tudták, és elkezdték csinálni

Kutatásunkban azt találtuk, hogy – habár nehéz ilyen határvonalat húzni, de – 2011-12 körül valami elindult. Egyrészt az új Kormány intézményi férőhely-kiváltási stratégiát írt, amely ugyan sok-sok kritikát kapott (például mert értelmetlenül hosszú, emberöltőnyi időre, 30 évre tervezték), de legalább megszületett. Ennek nyomán 2013-ban – erről többször írtunk itt és itt – elindult Magyarország első intézményi-férőhely kiváltási programja, több mint 600 fogyatékos intézeti lakó új ellátási formákba költöztetésével. Emellett nem intézetekre, hanem az intézeteken kívül élő fogyatékos emberekre irányuló programok is indultak, például autista embereknek és családjaiknak segítő szolgáltatások fejlesztésével, foglalkoztatási és felnőtt látássérült emberek rehabilitációját célzó programmal, valamint gyógyászati segédeszköz-használóknak segíteni próbáló országos hálózat is alapult.

Az ördög persze a részletekben rejlik, hiszen habár (10 milliárd Ft feletti összeggel) elindultak ugyan a fenti programok 2011-12 körül, ám mindeközben továbbra is folyt a meglévő intézetek támogatása, például úgy, hogy az intézeten kívüli programokat is intézetek bonyolították, jelentős forráshoz jutva így a kerítésen kívüli közösségi szolgáltatók rovására.

A párhuzamosan, EU-s forrásoktól függetlenül futó rokkantsági átminősítések, a hazai jóléti rendszer már 2010 előtt elkezdődött, de 2010 után felgyorsult leépítése, és a szociális, egészségügyi és oktatási rendszer közismert válsága eközben egy olyan környezetet eredményezett, amelyben a Kormány által indított intézetbezárások eredményeképp kiköltöző lakók és segítőik egy leromlott, kivéreztetett szolgáltatási szektorba kerültek „ki” az intézetből. Meglepő módon a kutatásban megkérdezett minden kormányzati és civil tisztviselő egyértelműen érzékelte ezt: nem lehetne úgy elindítani az intézetek bezárását, hogy épp azokon a problémákon nem dolgozunk, amelyek miatt (pl. segítő szolgáltatások hiánya, pusztuló egészségügyi és szociális szektor) az intézetek ilyen sokáig fennmaradhattak. Egy interjúalanyunk szerint:

„Egy ilyen félperifériás országban egy fejletlen rendszerre ráerőltetett új fejlesztés kevéssé hatékony”.

Ezt a problémát minden megkérdezett (ideértve volt és jelenlegi kormánytisztviselőket is) látja, de azt késznek fogadja el, megoldást nem javasolt. Szomorú és ijesztő eredménye ez kutatásunknak, és messze túlmutat a szociális igazgatásban küszködők döntési képességein – meglátásunk szerint a fogyatékos emberek közösségi élethez való joga csak álom marad még intézetbezárási programok után is, amíg nem válik prioritássá a vidéki és városi térségekben, önállóan vagy családban élő fogyatékos emberek támogatása szolgáltatások skáláján keresztül. (Ami egyébként épp az, amit az említett ENSZ Egyezmény 19. cikkelye is előír.)

Tudják? Csinálják?

A kutatás időkerete 2016 elejéig tart: így is látható azonban, hogy mára igenis elindult a hazai intézményi férőhely-kiváltás. Fogyatékos emberek méltatlan és embertelen minőségű szolgáltatásai tűnhetnek el a következő években, intézetek zárhatnak be. A Kormány szándéka ezen a téren nyilvánvaló, és ez üdvözlendő. Az újonnan, a 2014-2020-as időszakra készült EU-s fejlesztési szabályokban már mind az EU, mind a magyar fél elkötelezte magát az intézetbezárások felé, ez pedig nem csak papíron létező ígéret, hanem már programokban is testet öltő valóság. (Ezekről a 2016-os indulással tervezett programokról a kutatás is közöl rövid elemzést.)

A helyzet jelenlegi információk alapján azonban komoly veszély, hogy az induló programok beleesnek a 2012-ben elindult, 6 bentlakásos intézet részleges bezárását célzó programok hibájába. Kutatásunkat jó szívvel ajánljuk szociális, oktatási és egészségügyi dolgozóknak, akik valószínűleg számukra is ismerős problémákról olvashatnak majd az intézetek bezárása körüli kérdésekről. A 6 intézet tapasztalatai alapján komoly gond volt a koordináció és a más állami szervekkel való együttműködés hiánya; a kormányzat által kezdeményezett központosítás és fenntartóváltás okozta terhek; a bürokrácia, például a közbeszerzési eljárások körüli, gyakran hónapokig tartó leállások; az átláthatatlanul kiszerződött, és kérdéses tartalmú képzések alkalmassága stb.

Kutatások, folyamatos nyomon követés kell

A kutatás által feltárt részletek leírására itt nincs több lehetőség. A jelenleg futó, elsősorban Kelet-Európában elindult (pl. cseh, szlovák, román, észt, horvát) intézményi férőhely kiváltási programok mindenhol döcögősek, vannak jó és rossz példák is. Érdemük, hogy elindultak. A folyamatos nyomon követés, a most publikálthoz hasonló kutatások és mérések sokat segíthetnek abban, hogy elkerüljük azokat a hibákat, amelyeket más mások is elkövettek előttünk – és hogy saját, feltáratlan hibáinkkal is szembe nézzünk.

További, folyamatos, a fogyatékos embereket és szervezeteiket aktívan bevonó kutatások abban is segíthetnek, hogy a következő években nagy csinnadrattával átadandó új ellátások, az elköltött milliárdokból finanszírozott csillogó kommunikációs kampányok és szalagátvágások sikerüzenetei ne takarhassák el a valóságot: intézeti lakók és a velük dolgozók is megérdemlik, hogy feltárjuk és elismerjük, mi történik jól és mi történik rosszul. Az EU-s pénzeket ugyanis nem csak elkölteni kell, hanem jól kell elkölteni. Ha nem jól sikerülnek a következő évek programjai, akkor az EU-s programok nem megoldást adnak majd, hanem ellenkezőleg: maguk is a probléma részévé válnak. Mindezekre utaló, intő eredmények sokaságát találtuk kutatásunk során.

Ráadásul a fogyatékos emberek életminősége esetében messze többről van szól, mintsem csak az intézetben élők vagy onnan kiköltözők sorsáról. Ma Magyarországon több százezer fogyatékos ember él, akik elérhető és megfizetett munka híján sok esetben csak a mélyszegénységre elegendő segélyekből élnek; a fogyatékos gyerekeket nevelő családok rendkívül nehéz helyzetben vannak, mind az oktatás, mind a mindennapi életvitel terén; az akadálymentesítés hiánya még mindig sokakat zár ki a többségi közösségekből és szolgáltatásokból. Ezen problémákon még EU-s programok sem segíthetnek, hanem csak rendszerszintű változásokkal orvosolhatók – feltáró kutatásokra itt is szükség lenne.

Az érdeklődőket bíztatjuk, olvassák tanulmányunkat, amely letölthető itt.

Petri Gábor

Photo credit: Skley via Visualhunt / CC BY-ND