A szintifű meghódította Mátraverebélyt



„Holland” – ez az utcai neve a kannabisznak Mátraverebélyen. A helyi fiatalok elég ritkán férnek hozzá. A leginkább ugyanis a „biofűnek” nevezett drogot szívják, aminek annyi köze van a bio-hoz és a fűhöz, mint a szőlőt sosem látott tablettás bornak a Nyakas irsai olivérhez. Ázsiai laboratóriumokban előállított szintetikus drogokat áztatnak be különféle gyógynövényekbe, és ezt árulják „biofűként”. A helyesebb elnevezés inkább szintifű. A szintifüvek eddig elsősorban a nagyvárosi fiatalok körében terjedtek. Bár átfogó kutatás nem létezik erről, de egyre több beszámolót hallunk helyi pedagógusoktól arról, hogy néhány éve már egyre szélesebb körben elérhetőek a falusi fiatalok körében is. A TASZ Drogriporter filmes csapata Mátraverebélyen forgatott, hogy utánajárjon ennek a jelenségnek.

Mátraverebély nem egyedülálló eset – hasonló filmet még több száz, ha nem ezer településen forgathattunk volna. A szintifű fogyasztása nem csak a mélyszegénységben élő roma fiatalok körében terjed, a fehér középosztály gyermekei is szívják. Mégis, a drogfogyasztás mindig is jóval pusztítóbb hatással jár a nyomorban élő közösségek életére, azokat sújtja leginkább, akik a társadalom peremén élnek. Akik számára a jövő sivárnak és kilátástalannak tűnik. Mátraverebély iskolapéldája a lakóhely szerinti szegregációnak. A falut a 21-es országút vágja ketté, az egyik oldalon laknak a nem-cigányok, a másik oldalon a cigányok. Gyalogosátkelő nincs, a cigánygyerekeknek minden nap száguldó kamionok között kell átjutniuk az iskolába. A cigánytelepen élők többségének nincs állandó munkája, rosszul fizetett idénymunkából tartják el magukat. A helyi uzsorástól eltekintve mindenki nyomorban tengeti napjait. A gyerekek gyakran már az általános iskolát sem végzik el. Nem azért, mert butábbak az átlagnál – közöttük éppen ugyanúgy találhatunk tehetségeket. Azonban nem látnak pozitív példákat a továbbtanulásra, és olyan készségeket sem sajátítanak el, amelyeket a rendezett körülmények között élő középosztálybeli fiatalok már az iskolába magukkal hoznak. A szintifűszívás sokuk számára az egyedüli izgalom a sivár hétköznapokban.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mit lehetne tenni egy ilyen környezetben a drogfogyasztás visszaszorításáért. Egyszer egy nemzetközi konferencián beszéltem egy szakemberrel, aki brazil favellák utcagyerekeinek próbált segíteni. „Az a szörnyű, hogy ezeknek a kölyköknek az életében a drog legjobb dolog,” - mondta. „Ha azt kiveszed, akkor nem marad ott semmi.”

Mátraverebélyen ez már szerencsére nincs így. Amióta nemrég megnyílt a Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetségének tanodája, a gyerekek esélyt és reményt kaptak egy jobb életre. Hozzásegítik őket az érettségihez, lépcsőről lépcsőre megpróbálják helyreállítani a bizalmukat önmagukban és a világban. A tanoda lehet az archimédesi pont, ahonnan megállítható és visszafordítható a leszakadás, a szegregáció – és a szintifű-probléma is. Ha minden hasonló településen ilyen tanodák nyílnának, akkor ezek a tanodák képezhetnék a célzott prevenciós programok bázisát. A már függővé vált gyerekeket pedig beutalhatnák a megfelelő terápiás intézményekbe.

Sajnos jelenleg Magyarországon ez mind álom. Egyrészt tanodát nyitni pénzügyi szempontból még mindig rendkívül kockázatos, a pályázatokban éppen annyira lehet megbízni, mint az időjárásban. Másrészt az iskolai színtéren sokszor csak alacsony hatékonyságú, vagy éppen kontraproduktív, rendőrségi vagy hamis bizonyítékokon nyugvó, a szcientológus egyház által futatott programok vannak jelen. Gyakran maga a KLIK is tájékozatlan az iskolai egészségfejlesztő programokkal kapcsolatban, nemhogy a pedagógusok. Az iskolapszichológusok, az iskolai szociális munkások hálózatának fejlesztése helyett a kormány iskolarendőrökre költött pénzt. A színvonalas prevenciós programokat működtető civil szervezetek háttérbe szorultak. Az ellátórendszerben általános a szakemberhiány, a meglévő szakemberek túlterheltek és rosszul fizetettek. Gyermek- és ifjúsági addiktológiai osztályok, rehabilitációs intézmények alig léteznek, azok többsége pedig csak fiúkat tud befogadni.

Ezekben a hiányosságokban egyben benne is foglaltatik a válasz, hogy miként kellene fellépni a szegregátumokban tapasztalható szintifűszívással szemben. Rövid távú és egyszerű megoldást ne várjunk ott, ahol generációkon átívelő szociális problémák következményeit kell elhárítani. A jelenlegi helyzet az állam saját szerepvállalásának évtizedes félreértéséből fakad, a zéró-tolerancián és tabusításon alapuló rendészeti szemléletből, a kirekesztés politikájából. Paradigmaváltásra van szükség.

Sárosi Péter
Kálmán Mátyás