A Dublini Nyilatkozat az elmúlt 10 évben meghatározó dokumentuma volt az európai országok és az Európai Bizottság HIV/AIDS elleni küzdelmének. Egyik alapvetése a különböző szereplők - kormányzat, civil szervezetek és üzleti vállalkozások - partnersége volt. Magyarország aláírta a Nyilatkozatot, azonban az elmúlt 10 év dublini útja eléggé felemásra sikerült hazánk számára. Magyarország ugyan még mindig az alacsony fertőzöttségű országok közé tartozik, de a statisztikák megállíthatatlanul romlanak tovább (Epinfo HIV/AIDS jelentés 2014. legfrissebb). AIDS Világnapi háromrészes blog sorozatunkban annak jártunk utána, hogy Magyarország hogyan teljesítette a Nyilatkozatban elfogadott célokat.

A Nyilatkozat

A Dublini Nyilatkozatot 2004. február 24-én írták alá európai országok, köztük hazánk egészségügyi kormányzata is. A Nyilatkozat a partnerségről szól és abból a felismerésből indul ki, hogy sikeresen csak akkor lehet szembeszállni a HIV-vel, ha az összes szereplő, megfelelő kormányzati irányítással és támogatással, együtt dolgozik a megelőzés és felvilágosítás, a gondozás és kezelés, valamint a HIV-vel élők emberi jogainak megóvása érdekében.

A HIV/AIDS témakör szempontjából Európa alatt a Egészségügyi Világszervezet - World Health Organization, röviden WHO - definíciója szerinti régióról, azaz Európáról és Közép-Ázsiáról beszélünk.

Irányításra és kormányzati szerepvállalásra van szükség

A Nyilatkozatot aláíró országok kormányai vállalták, hogy vezető szerepet töltenek be a HIV/AIDS-elleni küzdelemben. Vállalták, hogy megvédik az embereket a HIV jelentette fenyegetéstől, az emberi jogok előmozdítása és a stigma csökkentése által, az oktatáshoz, információhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosításával. Megfogadták, hogy biztosítják és támogatják a civil társadalom és a privát szektor vezető szerepét a Nyilatkozatban meghatározott célok elérésében. A Nyilatkozat értelmében létrehoznak egy nemzeti koordinációs testületet, amelyben jelentős szerepet kapnak civil szervezetek, HIV-vel élők és az értük dolgozó szervezetek képviselői; a nemzeti stratégiák megalkotásában, végrehajtásában és monitorozásában szintén fontos szerepet szántak a civileknek. Emellett megfogadták, hogy mindent megtesznek azért, hogy a téma napirenden maradjon és megfelelő anyagi és technikai támogatást nyújtanak a prevenciós és kezelési programok működtetéséhez. Ahogy feljebb már írtam hazánk is csatlakozott aláírásával a Dublini Nyilatkozathoz de a kormányzati szerepvállalás nagyjából kimerült annyiban, hogy a HIV-vel kapcsolatos, 2004 utáni dokumentumokba (pl. Nemzeti AIDS Stratégia), valamint a kormányzati megszólalásokba belekerültek ezek a szófordulatok, illetve 2005-ben megalakult az akkor Egészségügyi Miniszter tanácsadó szerve a Nemzeti AIDS Bizottság (NAB). A 15 fő állandó tagból álló NAB-ba 2 civil tagot sikerült meghívniuk, és a testület 2011-es feloszlatásáig a stratégiai célkitűzésekből szinte semmit nem sikerült megvalósítania.

A kormányzat tehát komoly szerepvállalás helyett a feladatok gyors kipipálásra fektette a hangsúlyt: létrehoztak egy koordinációs testületet, meghívtak néhány civil tagot, aztán a HIV lekerült a napirendről. Az Orbán kormány már erre sem vette a fáradságot, a NAB feloszlatása után két évig nem volt a HIV-elleni küzdelem koordinálását irányító testület. Majd 2013-ban, immár 3 civil taggal, létrehozták a Nemzeti HIV/AIDS Munkacsoportot, ami a vonatkozó jogszabály szerint már csak évente egy ülést köteles tartani, két ülés közt pedig tetszhalott állapotban van.

Bagyinszky Ferenc, a TASZ HIV/AIDS programvezetője

A következő, november 29-i részben arról fogunk írni, hogy Magyarország mit vállalt a Nyilatkozatban illetve, hogy milyen lépéseket tett a HIV-megelőzés területén az elmúlt 10 évben.