Folyamatos a jogfosztás az intézetekben

Új adatok láttak napvilágot a fogyatékos személyeket ellátó bentlakásos intézetekről – újabb bizonyítékok arról, amit már eddig is tudtunk: a jogfosztásról és az embertelenségről: szélsőséges fizikai szegregáció, elszigetelt munkavégzés, jogfosztott bentlakók és kóros alulfinanszírozottság jellemző a hazai intézetekre. Az ELTE gyógypedagógiai karának kutatási eredményei következnek. 

A fogyatékos személyek bentlakásos intézményrendszeréről készített nem-reprezentatív vizsgálat 149 intézetről szolgáltat új adatokat. A kutatást közzétevő írást Kereki Judit, az ELTE Gyógypedagógiai Karának kutatója jegyzi. A nagy létszámú bentlakásos intézetekben található lesújtó állapotokról és embertelen körülményekről az utóbbi években számos vizsgálat és beszámoló látott napvilágot, a megjelent adatok árnyalják, pontosítják a képet. A fogyatékos emberek kényszerköltöztetéséről új adatokat is szolgáltat a kutatás. 

Növekvő nyomor, növekvő jogfosztás

Kereki Judit tanulmánya rámutat: a jóléti rendszeren belül ezek a szolgáltatások – a fogyatékos embereknek lakhatást nyújtó intézetek – más ellátási formákhoz képest is vesztesnek bizonyultak az elmúlt években: 2003 és 2010 között az intézmények normatív finanszírozása 37 százalékkal esett vissza. Az állami normatíva a működési költségek 38 százalékát finanszírozza, míg a fenntartói hozzájárulás 21 százalékban számít be. A fennmaradó részt a lakóknak és az adományozóknak kell összeadniuk, illetve pályázatokból igyekeznek biztosítani a hiányt. A mintában szereplő intézetek több, mint egyharmadának komoly pénzügyi gondjai vannak, kétharmaduk pénzügyi gondokkal küzd.

Tordas, értelmi fogyatékosok otthona: 33 km-ről hozzák a budapesti lakókat

Ezek az intézetek a finanszírozási keretektől függetlenül a jogfosztás melegágyai, de nem kétséges, hogy a romló pénzügyi helyzet tovább növeli a visszaélések és az elhanyagolás esélyét. Vajon hogyan hat az elhanyagolás, a fizikai bántalmazás veszélyére, a szexuális visszaélések kockázatára az, ha folyamatosan csökkenő forrásokból kell finanszírozni egy ilyen rendszert, miközben – tudjuk jól – az alternatív lakhatási struktúra még sehol? Félreértés ne essék: a TASZ szerint nem szabad fejlesztési forrásokat tenni a nagy létszámú intézetekbe, hanem fel kell számolni őket egy meghatározott határidővel. De amíg állnak, és bennük emberek kénytelenek élni, addig biztosítani kell a szükséges forrásokat.

Tordas közelről

Kényszermigráció a külterületek felé

A tanulmány egyik legtöbb új adatot szolgáltató része a regionális egyenetlenségek szerkezetéhez szolgáltat adatokat. Tudjuk, hogy általában jellemző az, hogy a fővárosba született értelmi fogyatékos személyek jelentős része kénytelen elhagyni Budapestet, mivel az önkormányzat által fenntartott intézetek főként a nyugati határszélen találhatók. A jelenség országos szinten is létezik: az értelmi fogyatékos emberek a megyeszékhelyekről és a nagyvárosokból az aprófalvak felé vándorolnak, ugyanis ezekben a falvakban található a legtöbb intézet. A kutatás szerint „az intézményekben élő fogyatékos népesség aránya (...) szoros összefüggést mutat a településtípussal. A településtípus szerint minél kisebb a település, annál magasabb az intézményes ellátottak aránya. Az intémzényekben ellátott értelmi fogyatékos népesség esetében pedig még magasabb a községekben ellátott személyek aránya, ellenben a Budapesten ellátottaké alacsonyabb, mint az összes intézményes ellátás esetében. (84)”

A tanulmány adatati alapján képet alkothatunk az eredeti lakóhelyükről kiszakított személyek számáról: „Az ellátottak 24 százaléka helybeli, 35 százalékuknak a lakhelye egy 50 km-es sugarú körön belül van, 34 százalékuk 50-200 km-es távolságból érkezett, s 6 százalékuk 200 km-nél is távolabb élt korábban. Gyakorlatilag az 50 km-nél távolabbról érkező lakók 16 olyan intézménybe koncentrálódnak, amelyek két kivételtől eltekintve mind 50 főnél magasabb létszámot ellátó – elsősorban községekben, illetve lakott területen kívül fekvő – mamutintézmények. (87)” Négyből három bentlakót kiszakítottak eredeti lakóhelyéről – ez tömeges és durva jogfosztás.

Budapesti intézetek távol a fővárostól: fogyatékosok intézetei (zöld), pszichiátriai betegek (sárga) intézetei. Kattintson az ikonokra a képekért!

Miközben a magyarországi belső migráció az elmaradott régiókból a fejletteb területek felé vezet, és miközben a belső vándorlás célállomása többnyire Budapest, addig a fogyatékos népességet szisztematikusan elkényszerítik eredeti lakóhelyéről. 

A tanulmány szerint „az ellátóhelyek nagyjából egyötöde lakott területen kívül helyezkedik el, nehezen megközelíthető külterületeken vagy szórványtelepülésen. (86)” A bentlakásos intézetekben élők „27,5 százalékát lakott területen kívül elhelyezkedő intézményekben látják el”, míg a „lakóotthonokban ellátottak közel egytizedét a külterületeken elhelyezkedő intézmények falain belül kialakított intézményegységekben helyezték el. (86-87)” 

Munka: elzárva a nyílt munkaerő-piactól

A tanulmány megerősíti azokat a tapasztalatokat, amelyek szerint az intézetben lakó személyek el vannak zárva a nyílt munkaerő-piaci szerepvállalástól. „Vizsgálatunkban az intézmények által ellátott fogyatékos személyek 29 százaléka rendelkezik munkahellyel. A munkavállalók elsősorban szociális foglalkoztatásban vesznek részt az intézényen belül (az ellátottak 25 százaléka). Elenyésző arányban dolgoznak védett munkahelyen más intézményben (1,7 százalék), és még kevesebben, akik a nyílt munkaerő-piacon (0,5 százalék.) Egyéb formában az ellátottak 1,5 százaléka vállal munkát, ez döntően az intézményen kívüli szociális foglalkoztatás. Az adatok azt jelzik, hogy az érintetteknek szinte csak kizárólag az intézet falain belül van lehetőségük dolgozni, és a munkavégzés sem ahhoz nem járul hozzá, hogy a nyílt piacon szerezzenek jövedelmet és tapasztalatot, sem pedig ahhoz, hogy kapcsolatot építsenek a társadalommal. Pedig ezek a munkavégzés normál típusainak elemi funkciói.

Ipolytölgyes, értelmi fogyatékosok otthona

Önrendelkezési jogok nélkül: gondnokság alatt

A tanulmány szerint a vizsgált mintában „az intézményekben élő ellátottak háromnegyed része áll gondnokság alatt. A gondnokság alatt állóknak pedig többsége, háromnegyed része áll kizáró gondnokság alatt.” (102) Az ápoló-gondozó otthonokban a lakók 84 százaléka van gondnokság alatt, a csoport kétharmada kizáró gondnokság alá van helyezve. Mindez azt jelenti, hogy az itt élők túlnyomó többsége semmilyen saját magára vonatkozó kérdésben nem hozhat döntést, és teljesen ki van szolgáltatva az intézet belső döntéshozatali mechanizmusainak.

Az intézetekben elzárt emberek eredeti lakóhelyüktől távol, családi kapcsolataiktól megfosztva élnek egyre rosszabb és egyre embertelenebb körülmények között. Értelmes munkát aligha végeznek, saját életükről dönteni nincs joguk, az intézeteket nem hagyhatják el. És ezt ma Magyarországon szociális szolgáltatásnak nevezik.

A tanulmány bibliográfiai adatai: Kereki Judit (2012): Intézményi jellemzők az értelmi fogyatékos emberek ellátórendszerében. In Zászakliczky Péter (szerk.): A társadalmi és iskolai integráció feltételrendszere és korlátai. Budapest, ELTE, 57-116.

Nem hasznosuló kutatások?

Civil és szakmai szervezetek a rendszerváltás óta folyamatosan gyűjtik és publikálják a témára vonatkozó adatokat, és hívják fel a kormányok figyelmét a változtatás – az intézetek bezárásának – szükségességére. Az ENSZ tavaly figyelmeztette hazánkat ugyanerre. Ennek ellenére 1989 óta egyetlen bentlakásos intézetet sem zártak be, nem hoztak létre alternatív szolgáltatási hálózatot, sőt, tovább öntik a pénzt a tömegotthonokba. Apróbb eredmények születtek, de érdemi reformról aligha beszélhetünk. Évente közel 40 milliárd forintot fordítunk fogyatékos emberek elzárására és jogfosztására.

Bizonyára vannak olyan területek, amelyeken kevés információ áll rendelkezésre ahhoz, hogy szakpolitikai reformot lehessen végrehajtani – a fogyatékos személyeket ellátó lakhatási rendszer nem tartozik ezek közé. A kilencvenes évek vizsgálatai és a legújabb adatfelvételek eredményei nem térnek el egymástól, hanem újabb és újabb információt szolgáltatnak ugyanarról a megdermedt struktúráról. A konklúzió akkor is és ma is ugyanaz volt: az intézeteket be kell zárni, és fel kell számolni azt a jogi-adminisztratív környezetet, ami legalizálja az áldozatok elzárását.

(A felvételeket Bordás Róbert készítette)

Verdes Tamás