Legális dizájner drogok Új-Zélandon

Az új-zélandi kormány a feje tetejéről a talpára állítja a dizájner drogok szabályozását: ahelyett, hogy az állam vizsgálná az új dizájner drogokat, mielőtt betiltaná őket, ezentúl a forgalmazóknak kell kockázat-elemezniük a szereket, mielőtt piacra dobnák azokat

A merész reformok idejét éljük a drogpolitikában. Miután Washington és Colorado után Uruguay is letért a totális tilalmat előíró nemzetközi egyezmények útjáról, bevezetve a kannabisz legális termékként való szabályozását, a világ túlsó felén egy másik kis ország is bátor lépésre vállalkozott. Az új-zélandi parlament júliusban szavazta meg a Pszichoaktív Anyagokról szóló Törvényt, ami új fejezetet nyit a dizájner drogokkal kapcsolatos szabályozásban. A TASZ filmesei a Kábítószerügyi Bizottság (CND) idei bécsi ülésén interjút készítettek Peter Dunne új-zélandi miniszterrel, akit alaposan kikérdeztünk az új törvény mibenlétéről.

A dizájner drogok (hivatalos néven: új pszichoaktív anyagok) korunk egyik legnagyobb drogpolitikai kihívását jelentik. Ezek olyan tudatmódosító szerek, amelyek molekulaszerkezete eltér az illegális drogokétól, a hatásmechanizmusuk azonban hasonló – így könnyen beszerezhető legális alternatívát nyújtanak a kábítószerekkel szemben. Európában az Ecstasy-piac hanyatlása – 2009 - után terjedt el tömegesen a dizájner drogok forgalmazása, Új-Zélandon azonban már jóval hamarabb megtörtént a nagy dizájner boom. Hogy miért? Azért, mert ez az ország távol esik a nemzetközi drogkereskedelmi útvonalaktól, és viszonylag kis, elszigetelt piacán nagyobb igény támadt a legális helyettesítőszerekre. Először egy akkor még legális piperazin-származék, a BZP robbant be az éjszakába, ez olyannyira népszerűvé vált, hogy 2007-ben 5 millió tablettát adtak el belőle.

A BZP veszélyességéről megoszlottak a vélemények. A partitabletták forgalmazója, Matt Bowden arra hivatkozott, hogy 20 millió tablettát adtak el, és egyetlen egy esetben sem sikerült bizonyítani, hogy bárki meghalt volna csak BZP-fogyasztás következtében. Az összes BZP-vel összefüggésbe hozott halálesetnél valamilyen más szerrel, főleg alkohollal együtt fogyasztották a drogot. Az auckland-i kórház által végzett vizsgálat szerint a BZP-hez köthető sürgősségi esetek száma is csekély maradt, különösen az alkoholhoz köthető túladagolásokhoz és balesetekhez viszonyítva. Mint azonban az új és ismeretlen szereknél lenni szokás, a média felkapott néhány BZP-túladagolásos esetet, és így a társadalomban aránytalanul negatív kép alakult ki erről a drogról. Nem maradhatott el a hatósági reakció, és a BZP hamarosan tiltólistára került.

A BZP után azonban egyre újabb szintetikus szerek kerültek a piacra, a kormányzat pedig szép lassan rádöbbent, hogy sziszifuszi küzdelemre vállalkozott: amint betiltottak egy szert, máris elkészült a következő, ami még nem szerepelt egyetlen tiltóistán sem. A helyzeten az ún. generikus lista bevezetése sem javított sokat, ami immár nem egyenként, hanem szercsoportonként tiltotta be az anyagokat. Ahelyett, hogy az állam, a jogalkotók szándékának megfelelően, a dizájner drogok forgalmazásának gátja lett volna, valójában maga is piaci szereplővé, bekalkulálható tényezővé vált. Azzal, hogy egy szert betiltott, valójában maga az állam ösztönözte ismeretlen új szerek piacra dobására a dizájnereket, amelyek gyakran jóval veszélyesebbek voltak ez az elődeiknél. A dizájner drogok így aztán éppúgy váltogatták egymást, mint a hagyományos mosóporokat leváltó mégszuperebb és mégújabb mosószerek. A gyakori változások önmagukban is kockázatosabbá tették a drogpiacot, hiszen egy új szer dózisa, hatásai ismeretlenek a fogyasztók előtt, ez önmagában is óriási veszélyt jelent.

A kormány végül úgy döntött, hogy megpróbálkozik valami mással. Kidolgoztak egy engedélyeztetési eljárást, aminek keretében a forgalmazók legálisan a piacra dobhatnak egy szert, viszont ehhez klinikai vizsgálatokat kell végezniük az adott szeren, és igazolniuk kell, hogy annak kockázatai nem haladnak meg egy bizonyos szintet. Ezt a szert aztán eladhatják 18 éven felülieknek speciális üzletekben, a reklámozás tilalma mellett. Vajon mi az előnye ennek a rendszernek a jelenlegivel szemben? Elsősorban az, hogy bevizsgált, ismert tulajdonságokkal és alacsonyabb kockázattal rendelkező szerek kerülnek a piacra, amelyeknek forgalmazásából nem a szürkegazdaság gazdagszik meg, hanem az állam gyakorolhatja az ellenőrzést. Az alkoholhoz hasonlóan az önkormányzatok helyi szinten különbözőképpen szabályozhatják a forgalmazást. Kevesebb esélye lesz annak, ami jelenleg Magyarországon történik: hogy egy új, ismeretlen, az eddigieknél jóval veszélyesebb szer tragédiákat okozzon.

Persze bizonyára sokakban felvetődik a kérdés: vajon miért nem szabályozzuk akkor a már ismert, alacsonyabb kockázattal rendelkező szereket, mint amilyen a kannabisz a szintetikus megfelelői helyett? Az új-zélandi miniszternek is feltettük ezt a kérdést, a válasza prózai volt: azért, mert a nemzetközi kábítószer-egyezmények ezt nem teszik lehetővé. Uruguay példája azonban azt mutatja, hogy az egyezményeket éppen annyira írták gránitba, mint a mi alaptörvényünket - a jövő hónapban Mujica elnök az ENSZ New York-i közgyűlésén is megvédi majd a fűlegalizációt. A jelenlegi új-zélandi szabályozás mindenesetre kizárólag a nem-hagyományos szintetikus drogokkal foglalkozik, amelyek nincsenek rajta a kábítószer-egyezmények listáin.

A The Economist című brit lap rámutat arra, hogy az új-zélandi szabályozás egyfajta ugrás az ismeretlenbe, és még nagyon sokféleképpen el lehet szúrni, hiszen az ördög a részletekben lakik. Ha nem sikerül megtalálni az egyensúlyt az engedélyezési eljárásban a szigor és a realizmus között, a kísérlet megbukik. De az, hogy a szabályozás sok kérdést vet fel, nem a gyengeségét, hanem éppen ellenkezőleg, az erősségét mutatja, hangsúlyozza a cikk. Hiszen az állam ezzel olyan részletkérdéseket dönthet el, amelyekről eddig kizárólag a dílerek határozhattak, akiket nem érdekelt a minőség-kontroll vagy az életkorhatár. A választás nem a drogmentes társadalom és a szabályozott drogpiac között van, hanem a szabályozatlan, bűnözők által ellenőrzött feketepiac és az állam által ellenőrzött piac között. Az állam ezzel nem feladja a kontrollt az élet egy bizonyos jelensége fölött, hanem éppen hogy visszaszerzi azt. 

Sárosi Péter