Intézet-e a lakóotthon?

A fogyatékos embereket elzáró tömegintézetek felszámolása Magyarországon is elfogadott, hivatalos cél. Az intézetek helyett lakóotthonok épülnek számos településen. Sokak szerint a lakóotthon azonban nem megfelelő alternatívája az intézeteknek, hovatovább ezek maguk is intézetek.

Érintettek és szakemberek egyetértenek abban, hogy a fogyatékos embereket elzáró nagy létszámú bentlakásos intézeteket fel kell számolni A legtöbben a lakóotthonokban látják az intézetek alternatíváját, mások szerint a lakóotthonok kisebb létszámú intézetek, amelyeket ugyancsak el kell ítélni, és csak az egy-két személyes lakások fogadhatók el. Uniós bürokraták és nemzeti szakpolitikusok is szembesülnek a kérdéssel: támogatásra érdemes szolgáltatási forma-e a lakóotthon vagy sem? A kérdésre adott választól fontos szociálpolitikai döntések függhetnek. 

Különböztessünk meg három lakhatási típust:

1. A tömegintézet tipikus példáját falu szélén találjuk, egy kőkerítéssel körülzárt egykor államosított kastélyban, amelyben kétszázan laknak összezárva. A lakók nem jöhetnek ki, szinte mindannyian gondnokság alá vannak helyezve, egyszerre kelnek és fekszenek, együtt esznek, tévéznek, és együtt, egyszerre dolgoznak. Sokszor egész életüket elzárva, összezárva élik le. Intézetek között találunk olyat, amelyben mindennapos az erőszak, és olyat is, amelyben békés mindennapok uralkodnak, ugyanakkor olyat nem, amelyben a lakók szabadon és önkéntesen, más állampolgárokhoz hasonlóan élnének. Legyen egy intézet bármennyire is modern vagy humánus, soha nem lehet a szabad állampolgári létezés kerete. 
2. Egy lakóotthon kívülről átlagos családi háznak tűnik, itt általában 3-7 ember él együtt, ha ezeket Angliában, Ausztráliában vagy Németországban keressük fel. A magyar lakóotthonok nagyobbak, ezekben 8-12 ember él. Magyarországon sok lakóotthont létesítettek intézetek udvarán, a kerítések között, ugyanakkor számos példát találunk, amikor a lakók szabadon, saját döntéseik nyomán élnek ezekben a házakban, a nyílt munkaerő-piacon dolgoznak és kedvük szerint kijárnak a helyi közösségbe, miközben saját szobával rendelkeznek. A lakóotthonoknak kevésbé van tipikus képe: ismerünk embertelen, apró intézetként működő lakóotthonokat, és találunk bensőséges, erőszakmentes közösségeket, amelyekre szabad állampolgárok önkéntes lakótársulataként tekinthetünk. 
3. Végül a lakásokban élő fogyatékos személyek pont úgy élnek, mint a legtöbb átlagos állampolgár: egy társasház vagy panelépület egy-egy lakásának tulajdonosai vagy bérlői, miközben egy segítő szükség szerint látogatja, támogatja őket. Az ő életük a lehető legnagyobb mértékben elszakadt bármilyen intézeti függőségtől, ugyanakkor megfelelő támogatást kapnak ahhoz, hogy önállóan éljenek. Ebben az esetben igen nagy esélye van annak, hogy alig vagy egyáltalán nem korlátozzák a lakót szabadságjogai gyakorlásában.

A lakóotthonok kritikája: mini-intézetek

A lakóotthonok kritikusai szerint ezek a szolgáltatások valójában intézetekként működnek, „mini-intézetnek” tekinthetők. A lakóotthonok ugyanis – így az érvelés – csoportos ellátást nyújtanak, fogyatékos embereket gyűjtenek egybe, és szerkezeti adottságaikból kifolyólag nem érzékenyek az egyéni különbségekre, ezért csak méretükben térnek el az intézetektől. A kritikusok szerint az intézetekkel szembeni kritika részben vagy egészében átvihető a lakóotthonokra is. A legfontosabb érvek a következők (az Európa Tanács Emberi Jogi Biztosa tanulmányából): 

• a lakóotthonokban csoportosan élnek együtt az emberek, ami a helyi közösségben megerősíti a sztereotípikákat és az előítéleteket;
• készen kapott szolgáltatási csomagok várják a lakókat, ezért az egyéni igények mérlegelésére csak limitáltan van lehetőség;
• minden szolgáltatást készen kapnak a lakók (étkezés, ápolás, foglalkoztatás, terápiás megsegítés), és mivel ezeket nem a helyi egészségügyi vagy más szolgáltatóktól vásárolják, elszigetelődnek;
• ehhez hozzátehetjük, hogy hazánkban a lakóotthonok jelentős része intézetek fennhatósága alatt működik, sok esetben pedig az intézetek udvarán helyezkednek el, és az intézet luxus-osztályaiként működnek.

A meglévő kutatási adatok alapján a lakóotthonokról azt biztosan el lehet mondani, hogy magasabb életminőséget tesznek lehetővé, mint az intézetek, és az ott élő emberek nagyobb szabadságban élhetnek. Magyarországon is találhatunk olyan megoldásokat, amelyekről aligha mondható el az, hogy intézetszerűen működne. Vannak jobb és rosszabb szolgáltatások, azonban általánosítani nem érdemes: minden egyes lakóotthon belső légköre attól függ, hogy milyen belső szabályok működtetik, hogyan születnek a döntések, és ezekbe mennyire vonják be a fogyatékos lakókat, illetve hogy milyen minőségű intim teret biztosítanak számukra. Fontos azonban látnunk: a magyar szabályozásban található 8-12 fős lakóotthonok egyre kevésbé elfogadottak nemzetközi színtéren. Ha egy angolnak, egy ausztrálnak vagy akár egy osztráknak lakóotthont mondunk, az ő fejében megjelenő házban ennél sokkal kevesebben laknak, legfeljebb fele annyian, mint nálunk. 

A lakóotthonokon túl

Ugyanakkor az is igaz, hogy a személyre szabott, egy-két személy számára lakhatást nyújtó szolgáltatások a lakóotthonoknál is jobb eredményeket mutatnak fel: a lakók önállóbbak lesznek, nagyobb eséllyel találnak munkát a nyílt piacon, elégedettebbek az életükkel. Ezért komoly hiba – valójában idejétmúlt szemlélet – az, amikor a lakóotthonokat tekintik az intézetek egyedüli alternatívájának. 

A lakóotthonok létesítését csak másodlagos vagy harmadlagos megoldásnak tekinthetjük. Először ugyanis arra kell törekedni, hogy a fogyatékos embereknek elegendő segítséget adjunk ahhoz, hogy önállóan, saját lakásukban vagy bérleményükben éljenek, vagy ha erre nincs lehetőségünk, akkor az állam vagy a helyi önkormányzat biztosíthat számukra olyan lakásokat, amelyekben legfeljebb néhányan lakhatnak. A mindennapi életvitelhez szükséges segítséget ezekben kell számukra biztosítani. Ez a segítség pedig nem szűkülhet az elemi ápolási feladatok elvégzésére. Az igazi kihívás abban van, ha a helyi közösségbe és a nyílt munkaerő-piacra való belépést tudjuk támogatni. 

(A TASZ filmjében az intézetekhez képest két alternatív megoldást mutatunk be: lakóotthont és az önálló, a fogyatékos személy által egyedül lakott lakást – 32:20-tól következnek ezek a részek)

Ha ilyen szolgáltatásokat hozunk létre, akkor csökken, előbb vagy utóbb pedig megszűnik az intézetek iránti kényszerkereslet. Ma ugyanis az intézetekbe kerülő értelmi fogyatékos személyek 40 százaléka azért választja ezt a megoldást, mert semmilyen más lehetősége nincsen (lásd ehhez Kozma Ágnes tanulmányát)

Számháború helyett

A nagyobb méret és a tömeges együttlakás bizonyosan csökkenti az életminőséget és standardizálja a mindennapokat. Ezzel szemben a kisebb létszám megteremti annak a lehetőségét, hogy emberséges, normális hétköznapokat élhessenek meg az emberek, de ez önmagában nem garanciája semminek. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy legfeljebb 5-7 személy együttlakása esetén van lehetőségünk arra, hogy normális, emberséges ellátásokat hozzunk létre. Fontos lenne ezért, hogy a magyar kormány is elfogadja ezt, és végre ne csak arról szóljon a vita, hogy hány fogyatékos személy élhet együtt egy-egy lakhatási szolgáltatásban. 

Ezeknél sokkal fontosabb és izgalmasabb kérdések azok, hogy például hogyan lehet szükségleteket mérni, hogyan lehet megfelelő szolgáltatásokat kialakítani, vagy hogyan lehet munkát találni fogyatékos emberek számára a nyílt munkaerő-piacon. Ha ezekre a kérdésekre elkezdünk válaszokat keresni, akkor biztosan esélyünk van rá, hogy a mainál sokkal emberségesebb és hosszú távon gazdaságosabb rendszert hozzunk létre. 

Verdes Tamás