Folyamatos múlt

A kormány a Parlament elé vitte a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségéről szóló törvény módosításának tervezetét. Eltörlik a többször átlépett közpolitikai határidőket, átrendezik és a kormány alá rendelik a fogyatékosügyi tanácsot, ezer forinttal emelik a fogyatékossági támogatást, és EU-konformra szabják a fogyatékosság fogalmát. A sok intézkedés ellenére mégis elmondhatjuk: voltaképpen semmi sem történik. 

Emelkedő juttatások: mire elég ezer forint?

A fogyatékossági támogatás és a vakok személyi járadékának alig ezer forintos emelése, illetve a fogyatékossági támogatás rendszeres emelésének a nyugdíjemelésekhez való hozzákapcsolása nyugodtan nevezhető jelképes lépésnek: a létminimum alatt tengődő családok tömegei számára ez aligha lesz érezhető. Legfeljebb annyi az értelme, hogy a kormány a választási kampányban emlékeztetheti rá a szavazókat. Másra viszont biztosan nem lesz jó: a fogyatékos személyekkel egy háztartásban élő családok szegénysége ugyanis strukturális jellegű, és távolról sem a járandóságok – egyébként valóban problémásan – alacsony szintjéből ered. A szegénység forrása a közösségi szolgáltatások hiányában és a hazai munkaerőpiac szélsőséges szelektivitásában keresendő. A családok nagyítóval sem találnak olyan szolgáltatásokat, amelyek a helyi közösségben való hely-találásban támogatnák a fogyatékos embert: nappali intézmények, személyi segítés, emberséges lakhatási szolgáltatás vagy helyben hozzáférhető életvezetési tanácsadás, netán a fogyatékos személy munkavállalását segítő hálózat csak nyomokban létezik hazánkban. Ezért a családoknak maguknak kell egész nap gondnoskodni a fogyatékos családtagról. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyik szülőnek ki kell lépnie a munkaerőpiacról, és juttatásokból, segélyekből kell megélnie. Ez a szegénység tényleges forrása, és ezt a jóléti szektor szolgáltatási oldalának erőteljes fejlesztésével lehet csak kezelni. A két támogatási forma minimális emelése természetesen „nem semmi”, de az érintettek nem mennek vele semmire. Akkor lehetne jóhiszeműen tekinteni erre a lépésre, ha a jóléti szektor átfogó fejlesztési koncepciójába ágyazódna. Ilyenről azonban nem tudunk.

Az Országos Fogyatékosügyi Tanács kétarcú átalakítása

Az Országos Fogyatékosügyi Tanács tevékenysége a kormányzat tanácsokkal való ellátására és informálására, konzultációra, az érintettek szempontjainak megjelenítésére korlátozódik, nincs érdemi beleszólása a döntéshozatalba. A tanács átalakítása ellentmondásos.

Az Országgyűlés hamarosan megszünteti a tanács működésének törvényi hátterét, majd a kormány egy kormányhatározatta (zip) újra létre is hozza a szervezetet. Üdvözlendő, hogy a kormányhatározat kipenderítené szinte az összes kormányzati hivatallal bíró embert a tesületből, így szinte teljes egészében a civilekre bízná a belső döntéshozatalt. Ezzel elvben meglesz annak a lehetősége, hogy a szinte tisztán civil szervezetekből álló testületnek belső vitáiban nem a kormánnyal, hanem saját magával kelljen dűlőre jutnia, így a civil érdekek erősebb képviselete felé mozdulhatna el a tesület. De ez nem ilyen egyszerű: mostantól ugyanis a testületet csak és kizárólag az egyetlen kormányzati pozícióban ülő ember – a szakminiszter – hívhatja majd össze, és az ülések sem lesznek nyilvánosak. Ha tehát a civilek egy adott kérdésben össze akarnak ülni, erre nem lesz lehetőségük: kérhetik a minisztert az ülés összehívására, vagy várhatnak a legközelebbi soros negyedéves találkozóra. Eddig a tagok negyedének kérésére össze kellett hívni a tagokat, ezt a jogot azonban az új szabályozás most megvonja tőlük. De a testület igazi problémája nem ez.

A tényleges probléma a delegáló szervezetek legtöbbjének államtól való kóros függése. A tagok nagy része a költségvetésből szerzi forrásainak döntő részét, s a kormányok a rendszeres támogatások megvágásának belengetésével könnyen átvihették, átvihetik akaratukat. Félreértés ne essék: az állami támogatás nem ördögtől való, de az, hogy az éves támogatások évről évre alku tárgyát képezik, és ezért a szervezetek működése ki van szolgáltatva az aktuális politikai érdekeknek, lehetetlenné teszi a kormányzati szándékokkal szembeni független működést. Nem arra van tehát szükség, hogy a szervezetek állami támogatását megszüntessék, de hatékony civil ellensúly vagy proaktív civil jelenlét csak akkor jöhet létre, ha a finanszírozás politikai kitettségét enyhítik. Ennek számos formája lehetséges lenne, például ha a támogatásokról szóló döntések nem egy, hanem több évre szólnának, vagy ha a pénzösszegekről szóló döntési folyamatok transzparensek lennének, vagy akár ha a kormánytól független testület döntene a finanszírozásról. Ilyen szándékot azonban nem látunk. A tanács legfontosabb funkciója ezért várhatóan a jövőben sem lesz más, mint a kormányzati döntések láttamozása. Ez akkor is így van, ha a tanácsban való részvétel lehetősége a korábbiaknál sokkal nyitottabb lesz.

Megszüntetett határidők: a tervezés krónikus hiánya

Az 1998. évi XXVI. fogyatékosügyi törvény rögzítette az akadálymentesítés (2005), a támogató szolálgatok országos szintű kiterjesztése (2010), a speciális oktatás tárgyi és személyei feltételeinek megteremtése (2005), a speciális munkahelyen történő foglalkoztatás (2005) kapcsán a legfontosabb szakpolitikai határidőket, amelyeket most egy csapásra megszüntetnek. A határidők eltörlése nem ördögtől való, hiszen ezek nem serkentették a tényleges fejlesztéseket. De szükség lett volna arra, hogy az ütemezés új formáját kidolgozza a jogalkotó – erre azonban nem került sor. Ma tehát úgy tűnik, hogy sem határidők, sem részhatáridők, sem ütemezett feladatok nincsenek a törvényben. Az Országgyűlés hűséges hagyományaihoz: eddig sem terveztek, de most már ennek a látszatához sem ragaszkodnak.

Új fogalmak, régi gyakorlatok

A módosítás vitathatatlanul pozitív eleme a fogyatékosság fogalmának módosítása: az eddig egyértelműen a fogyatékosságra és az egyéni deficitre koncentráló megközelítés helyett a törvény a társadalmi hátrányokat hangsúlyozza majd. Ugyancsak üdvözlendő, hogy a fogyatékos személyek fogalmába innentől kezdve a pszichoszociális fogyatékossággal élők is beletartoznak majd. A kormány ezzel az ENSZ szakbizottsága által felvetett javaslatoknak (doc) igyekszik megfelelni. Azonban itt is rá kell mutatni arra, hogy ez a lépés akkor jelent komolyan vehető változást, ha a kezdetét jelenti egy olyan jogalkotási gyakorlatnak, amelyben minden releváns törvényben és az alsóbb szintű jogszabályokban is megjelenik nem csupán ez a típusú fogalomhasználat, hanem az ennek megfelelő szabályozás is.

Ennek hiányában tovább folytatódik a rendszerváltás egy szomorú fejezete, amelyben az államszocialista életviszonyok konzerválását a fogalmak és definíciók megújítása fedi el.

VerdesTamás