Soha nem jövök vissza

A Losonc melletti Szalatna határában 1951-ben létesítettek szociális intézetet fogyatékos gyerekek számára. Az államosított kastély épületében a szocializmusban és a rendszerváltás után is legalább 70 ember élt együtt. Az intézet pont olyan (volt), mint amilyen a magyar intézetek többsége is: kőkerítés, zsúfoltság, a lakók többsége alig-alig hagyhatta el az intézetet. Az élet legtöbbjük számára sokszor rettenetes volt. Az intézetet a közelmúltban bezárták, a lakók kiköltöztek. A TASZ forgatócsoportjának képes riportja.

Lakatlan kastély

Ma már senki nem lakik itt.

Angelika több évet élt az intézetben. Ma Losoncon él egy lakóotthonban, a városban dolgozik takarítónőként. Egykori megkínzásának helyszíneként vezet körbe minket az üres intézetben. Ha rosszul viselkedtek, vagyis nem akartak aludni este hét után, akkor egy pincébe zárták el őket megkötözve. Vagy le kellett vetkőzniük, énekelni kellett, miközben csalánnal verték a lábukat. Lackó és Minya évtizedeket éltek az intézetben, nem szívesen jönnek vissza velünk, hogy megmutassák egykori szobájukat – Lackó fél tőle, hogy itt kell maradnia. Ő nem beszél az őt ért sérelmekről, Angelika említi meg, hogy amikor egyszer Lackó este vizet kért az ápolóktól, egy egész vödörrel kellett meginnia.

Angelika az intézet udvarán: "Nem jönnék vissza soha."

Minya és Lackó körbevezetnek minket az intézetben.

"Megkötöztek, és ebbe a pincébe zártak be, ha nem akartunk aludni este hétkor."

Látogatásunkkor üres szobák és folyosók fogadnak, még látható egy-két rácsos ágy, a falakon a gyerekrajzok, eltört kerekesszék a padlón, ósdi segédeszközök, rácsok az ablakokon, régi játékok hevernek a földön, növények ácsorognak, kertitörpét is találhat, aki akar. Az alagsorban még üzemel a monstre vasalógép. A hatalmas kertben dús növényzet, hatalmas fenyők, feszület. A kert sarkában még áll egy lakóotthon, még lakják néhányan, hamarosan azonban ők is elhagyják az intézetet. Az alagsori szobákat irodának rendezték be – amíg el nem adják az egész épületet, az igazgatóság és az adminisztráció itt dolgozik.

Éppen abban a pillanatban járunk itt, amikor az épület már nem szociális otthon többé, de még érezhető az intézetszag. Még nem vitték el a dolgokat, még szinte minden felismerhető, látható és fogható. Az épületet még nem adták el, egy-két lakó még visszajár takarítani, még néha felbukkannak az áldozatok, akik lassan belépnek a közeli város életébe és körforgásába. Mintha múzeumban vagy emlékhelyen járnánk. Most látszik igazán, hogy milyen őrülten abszurd dolog embereket arra kényszeríteni, hogy ilyen helyeken éljenek.

Itt töltötték a szabadidejüket.

Itt aludtak.

Itt fürödtek.

Hogyan zárjunk be intézetet?

2008-ban az igazgatónő, Denisa Nincová és közeli munkatársai határozták el, hogy felszámolják az otthont, és támogatják a lakókat abban, hogy a városba költözzenek. Legnehezebb dolguk saját munkatársaikkal volt, ugyanis a legkevésbé a személyzet tudta elképzelni a változtatást. Elmondása szerint igen fontos volt, hogy a lakókkal és a munkatársakkal közösen tervezzék meg a jövőt, hogy mindenki láthassa, hogy az új helyzetben hogyan találja meg a helyét. És persze a személyzet közül nem is mindenki találta meg; voltak, akik felmondtak.

A többség azonban maradt, így az ő munkájuk gyökeresen megváltozott. “Korábban én sem örültem ennek az egésznek. Évtizedek óta itt dolgozom, elleneztem, hogy változtassunk. Mostanra azonban megváltozott a véleményem, hiszen látom, hogy azok, akikről korábban azt sem tudtam volna elképzelni, hogy valaha megfognak egy seprűt, ma szinte teljesen önállóan tudnak élni” – mondja az egyik évtizedek óta az intézetben dolgozó szakember. 

"Nem azért vagyunk itt, hogy egy helyben tartsuk ezeket az embereket, hanem azért, hogy új célokat segítsünk találni számukra is" – mondja Denisa.

A lakók közül sem mindenki mert elsőre vállalkozni a költözésre. Elsőként indultak a bátrabbak, végül pedig senki nem volt, aki maradni akart volna. A költözés során fontos volt, hogy a fogyatékosság súlyossága tekintetében nem különböztettek meg senkit sem. Az intézetet minden egykori lakó elhagyta – a legsúlyosabb fokban sérültek is.

Közben állandó nyomás nehezedett rájuk, hogy új lakókat vegyenek fel. De ilyenkor mindig sikerült meggyőzniük a fenntartót, hogy elemi érdek az intézet bezárása. Senkit nem vettek fel az elmúlt négy évben. Ehhez persze az is kellett, hogy szoros és jó kapcsolat legyen az intézet és a fenntartó között, meg persze tényleges szakpolitikai elkötelezettségre is szükség volt, ami a megye részéről folyamatosan érezhető volt. Ennek ellenére a folyamat nem ment könnyen, számos vita volt az elmúlt négy évben.

Losoncon az élet

A lakók ma már Losoncon élnek. Denisáék összesen négy házat vásároltak meg, a pénzt a megye adta hozzá. A legnagyobb házban tizenöten élnek együtt. A lakóknak nyújtott szolgáltatásokat fokozatosan vissza lehetett fogni. Eleinte minden házban egész napos segítői jelenlétre volt szükség, Angelika és Lackó házában ma már nincs éjszakai ügyelet sem – ha a lakóknak szükségük van valamire, bármikor elérik a segítőket telefonon, akár éjszaka is.

Angelika szobája ablakából a szomszédokról mesél.

Minya dolozni indul a félhetes busszal. Egyelőre még az intézetben takarít, de hamarosan új munkahely után kell néznie.

Lackó és Ladislav kollégák, együtt dolgoznak az istállóban.

Mindent megtesznek azért, hogy az élet ne legyen intézetszagú: sem kötelező fürdés, sem kötelező közös reggeli nincsen. Mindenki akkor eszik, amikor akar, és amikor a munkája mellett ideje van rá. Minya reggelizik legkorábban, mivel el kell érnie a félhetes buszt, hogy beérjen a munkahelyére. Angelika a városban dolgozik takarítónőként, Lackó egy közeli lovardába jár segíteni: takarítja az istállót és tisztán tartja a lovakat is.

Lackóék háza az udvar felől.

A legnagyobb ház korábban idősotthonként szolgált. Kissé zsúfoltnak, intézeti hangulatúnak tűnt nekünk. Denisa szerint itt feltétlenül csökkenteni kell a létszámot, illetve azon dolgoznak, hogy lakásokat szerezzenek Losoncon, ahová több lakó is kiköltözhetne, és teljesen önállóan élhetne a jövőben. Ehhez még forrásokra van szükség, de tekintettel arra, hogy a megye eddig is mindent megtett az intézet bezárásáért, bíznak benne, hogy erre sem kell sokáig várniuk. 

A jobb oldali ajtóbejáró a lakóotthonba vezet. Régen idősek éltek a házban. A rácsok még eltüntetésre várnak.

Megéri: az emberségesebb megoldás olcsóbb

Természetesen kíváncsiak voltunk az intézet bezárásának pénzügyi hatásaira is. Denisa szerint éppen az intézet fenntartása volt gazdaságtalan: “Egyáltalán nem volt gazdaságos, hogy az épületre költöttük azt a pénzt, amit költhettünk volna az emberekre.” Szerettünk volna konkrét számokat is hallani. “Pontos számok csak jövőre lesznek, ha lezárult a költségvetési év. De az már most látszik, hogy az új szolgáltatások nem drágábbak, mint az intézet volt. Az elmúlt évben biztosan spóroltunk 70.000 EUR-t (ca. 20 milló forint) a vízen, a villanyon és a fűtésen. A súlyos fokban sérült lakók esetében nem csökkenthetők az ellátás költségei, de az enyhe fokban fogyatékos lakók esetében sokkal kevesebbre van szükség, hiszen nem kell rájuk takarítani, mosni, főzni, ezeket megcsinálják maguknak. Ezért biztosan mondhatjuk, hogy az új házak gazdaságilag jobban megérik.”

Verdes Tamás

(A felvételeket Bordás Róbert készítette. A látogatás során Patayné Fábián Éva tolmácsolt.)