Leviatán elszabadul

Az egyháztörvényben intézményesített önkény, és az annak eredményeként bekövetkezett folyamatos diszkrimináció mindazok alkotmányos közérzetét is rontja, akiket egyébként hidegen hagy az egyes egyházak sorsa. A magyar egyházszabályozás a saját hatalmától megrészegült kormányzatban rejlő veszélyek elrettentő példatára.

Az Alaptörvény ötödik módosításának az egyházakra vonatkozó része többek között azért figyelemreméltó, mert a kormánytöbbség ezzel a nemrég sokadjára újraírt egyháztörvényhez igazítja az Alaptörvény szabályait – a gombhoz varrja a kabátot. Nem először teszi ezt, valószínűleg nem is utoljára, és nem is csak az egyháztörvénnyel – igazán izgalmassá az teszi a dolgot, hogy éppen az egyházakra vonatkozó szabályozásban mennyire ötletszerű és esetleges annak a parlamentnek a jogalkotási tevékenysége, amelyikben kétharmados többsége van a mai magyar kereszténydemokráciának. Ép ésszel nem gondolhatjuk ugyanis, hogy a szabályozás bármely eredeti vagy időközben módosított elemét a politikai meggyőződés, esetleg a lelkiismeret – ne adj’ isten, a hit – diktálná: csak a nyers politikai érdek és az opportunizmus, semmi több. Időnként és nagyon halkan még a törvény kedvezményezettjei is morgolódnak, de ami igazán sokatmondó, az a törvényen elvégzett számtalan kisebb-nagyobb barkácsolás, a sufnituning (vö. „kodifikációs remekmű”).

História

Az egyházakra vonatkozó szabályozással kapcsolatban ma már egy sor kötelező érvényű jogi döntés, és egyéb jószándékú szakmai értékelés áll a jogalkotó rendelkezésére – ezek mindegyike pusztába kiáltott szó. A TASZ már 2011 nyarán figyelmeztetett arra, hogy ez így nem lesz jó. A nagyobbik kormánypárt az eredetileg a koalíciós partnere által előterjesztett törvényjavaslatot az utolsó napokban gyakorlatilag felülírta, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 2011 decemberében az Alkotmánybíróság (AB) a jogalkotási eljárás hibái miatt, hatályba lépése előtt három héttel mondta ki az egész törvény közjogi érvénytelenségét (164/2011. (XII. 20.) AB határozat). Szent ünnep ide vagy oda, év vége előtt rohamtempóban egy gyakorlatilag azonos tartalmú törvényt alkotott meg a parlament, hogy január 1-én hatályba léphessen, figyelmen kívül hagyva a felkészülési idő hiányát nemcsak a jogfosztásra ítélt, hanem a favorizált egyházak oldalán is (a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény). Másfél hónappal később ugyan másfél tucat újabb közösség nyerte vissza egyházi státuszát, ám az elismerésüknek nem sok köze volt a törvényben rögzített feltételekhez: a jelentkezők száma ötször annyi volt, közülük jópáran meg is feleltek a törvényi feltételeknek, elismerésük azonban elmaradt (8/2012. (II. 29.) OGY határozat). Az elutasításhoz a parlament érdemi indoklást nem fűzött.

Nem sokkal ezután megindultak a panaszeljárások az AB és az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, a Velencei Bizottság pedig egy igen nagyvonalú, de a nyilvánvaló defektusokat sem elhallgató értékelést adott a törvényről. Év végén az AB az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló döntésével megsemmisítette azt a szabályt is, amely éppen arra szolgált volna, hogy az egyháztörvényt legitimálja, nevezetesen az Országgyűlést hatalmazta fel az egyházak elismerésére (45/2012. (XII. 29.) AB határozat). Pár hónapra rá magát az egyháztörvényt is megvizsgálta az AB (6/2013. (III. 1.) AB határozat): a törvény legfontosabb elemeit alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette, visszaállította a jogfosztott egyházak státuszát és rögzítette egy jogállami egyháztörvény minimális követelményeit. Minden hiába. Az Alaptörvény negyedik módosításával a kormánytöbbség bebetonozta az alkotmányellenesnek nyilvánított elismerési eljárást, és annak ellenére, hogy a súlyos kritikákat a Velencei Bizottság is osztotta, az egyháztörvény júliusi módosítása még kedvezőbbé tette a kivételezett, és még tűrhetetlenebbé a kitaszított egyházak helyzetét.

A bevett egyházak előjogai

Íme, néhány példa arra, milyen előjogok illetik meg a bevett egyházakat. Adómentesség illeti meg őket az ÁFA, a gépjárműadó, az egyházi működéshez kapcsolódó gazdasági-vállalkozási tevékenységekből származó bevételek tekintetében, bírósági és hatósági eljárásaikban illetékmentességet élveznek. Az „egyházi 1%-ot” csak ők gyűjthetik, így annak állami kiegészítése is csak őket illeti. Egyedi döntés alapján bármikor kaphatnak költségvetési támogatást. Közoktatási intézményekben csak ők szervezhetnek a kötelező erkölcstan helyett hitoktatást, amit az állam azzal támogat, hogy finanszírozza a hitoktatókat. Börtön- és kórházlelkészi szolgálatot csak ők működtethetnek. A bevett egyházak saját szabályaik szerint kezelhetik a vallási tevékenységgel kapcsolatos személyes adatokat. És így tovább. Mérlegre lehet tenni, hogy a bevett egyháznak nem minősülő, de vallási tevékenységet végző szervezetek újsütetű jogosítványa, miszerint ők is használhatják az ’egyház’ megjelölést, ellensúlyozza-e mindezeket. Helyesebb azonban a kérdést úgy feltenni, hogy mi indokolja ezeknek a mentességeknek és előjogoknak a biztosítását egyáltalán?

A kirekesztett felekezetek sanyarú sorsa

A módosított egyháztörvény arra kényszeríti azokat a felekezeteket, amelyek korábban kérték egyházként való elismerésüket, de azt a parlament elutasította, hogy ismét folyamodjanak a kérésükkel az Országgyűlés színe elé. Teszi ezt annak ellenére, hogy az AB tavasszal visszamenőleges hatállyal ítélte alkotmányellenesnek és semmisítette meg a törvény azon szabályait, amelyek státuszuktól fosztottak meg egyházakat. Magyarul e döntésével az AB visszaállította a jogállásukat, ám a parlamenti többséget ez hidegen hagyta: a korábban elutasított felekezetek október 1-ig kaptak időt arra, hogy ismételten kérjék az elismerést. Hasonlóképpen, hiába mondta ki egyértelműen az AB, hogy az elismerést tárgyilagos és ésszerű feltételek alapján, tisztességes eljárásban, jogorvoslati lehetőség mellett kell biztosítani, a módosított egyháztörvény továbbra sem tartalmaz garanciákat az elismerést kérő felekezetek számára, hogy ha a feltételeknek megfelelnek, akkor elismerésüknek nem lesz akadálya. Az elismerés törvényi feltételei alig változtak, így az AB-döntés és a Velencei Bizottság értékeléseinek fényében továbbra is önkényesek. Az egyházként való elismerésről továbbra is az Országgyűlés dönt, ami azt jelenti, hogy döntését nem határozza meg a kérelem tartalma (akkor is hozhat elutasító döntést, ha a kérelmező minden törvényi feltételt teljesít – pl. nemzetbiztonsági kockázatra való hivatkozással –, és akkor is elismerhet egy felekezetet, ha az nem teljesíti a feltételeket), másrészt pedig a parlamenti szavazás a mindenkori politikai erőviszonyokat tükrözi (vö. „az egyházi státusz megadása nem alanyi jog, hanem kegy”). Végül a bevezetett jogorvoslati szabályok mit sem érnek: hiába kell indokolnia a parlamentnek az elutasító döntést, és hiába lehet azt Alkotmánybíróság előtt meg támadni, ha az AB csak az eljárás törvényességét ellenőrizheti, a döntés indokoltságát nem.

Az Alaptörvényből hiányzó alkotmány

Sajnálja-e a hoppon maradt felekezeteket az olvasó, vagy sem, az ő dolga – mint ahogy az is, hogy örül-e a privilegizált egyházak mind kedvezőbb helyzetének vagy sem. Az viszont ettől függetlenül botrány, hogy a kormánytöbbség az Alkotmánybíróság döntését nem tartja többre a papírnál, amire a döntést leírták. Az egyháztörvény legutóbbi módosítása egyébként a két évvel ezelőtti eljárást, a legelső változat megalkotásának körülményeit idézi, ami azt jelenti, hogy ismét közjogi érvénytelenséget kockáztat a kormány. A strasbourgi bíróság előtt folyó eljárásban a panaszosok által követelt kártérítési összegeket elnézve pedig azt mondhatjuk, hogy stadionnyi összeggel hazárdírozik (nem beszélve a blamázsról, amit egy esetleges pervesztés jelent). E veszélyek egyetlen oka az, hogy az állam és az egyház elválasztásának elve nem fékezi a kormánytöbbséget. Egy hozadéka van csak annak, hogy folyamatosan barkácsolják a szabályozást. Az ötödik alaptörvény-módosítás eredményeképpen ma már az ország első számú jogi dokumentuma mondja ki azt, hogy miért is kellett új törvényt alkotni, és vállalni a vele járó felfordulást és kockázatot: csak azok járhatnak jól, akik a kormánytöbbségnek tetszenek. Az Alaptörvény október 1-től hatályos szövege ugyanis a következő (VII. cikk (4) bekezdés): „Az állam és a vallási közösségek a közösségi célok elérése érdekében együttműködhetnek. Az együttműködésről a vallási közösség kérelme alapján az Országgyűlés dönt. Az együttműködésben részt vevő vallási közösségek bevett egyházként működnek. A bevett egyházaknak a közösségi célok elérését szolgáló feladatokban való részvételükre tekintettel az állam sajátos jogosultságokat biztosít.”

Hegyi Szabolcs

lelkiismereti szabadság program