A halál méltóságáról

Az alábbi írás apropója az Uzsoki kórházban kipattant botrány, de nem a konkrét esetről szól. A méltóságteljes halál megválasztásának joga időről időre napirendre kerül minden demokratikus országban. A TASZ alapítása óta kiemelten kezeli az élet végén hozott döntések kérdését, az önrendelkezési jog minél szélesebb elismerése mellett érvel.

Azokban az esetekben, amikor tudható, hogy a halál közeledik, nem hirtelen történik, különleges lelki folyamatok zajlanak le. Erre az időszakra jellemző, hogy fontos döntések meghozatalára is sor kerülhet: már-már közhelyszerűek ennek az életszakasznak a fontosságára utaló mondatok. Mégis a döntéshozók, a jogalkotó leginkább hallgatni szeret erről a témáról.

Az 1997-es egészségügyi törvény ugyan több lehetőséget is megteremt az ún. életvégi döntések terén, de a jogalkotót azóta nem sikerült rábírni arra, hogy vizsgálja felül a szabályokat. Azokat a szabályokat, amelyek a gyakorlatban nem igen működnek: ezt állítják orvosok, illetve erről tanúskodik a TASZ 2009 nyarán közérdekű adatigénylésekkel végzett felmérése is. Megkerestük az országos egészségügyi intézeteket, és mindössze egy helyről válaszolták azt, hogy volt példa náluk életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítására . Élő végrendelettel, amiben a páciens későbbi súlyos betegsége és cselekvőképességének elvesztése esetére rendelkezhet beavatkozásokról, nem találkozott egyik intézmény sem. A felmérés eredményeivel 2010 elején az Országgyűlési Biztosok Hivatalához fordultunk, és kértük, hogy vizsgálja meg a helyzetet, mert véleményünk szerint nem érvényesül a haldokló emberek önrendelkezési joga. Állásfoglalás a mai napig nem született . Ebben a kényes kérdésben az Alkotmánybíróságnak is 12 évébe telt meghozni az ún. eutanázia határozatot, az azóta született beadványok sorsát pedig alighanem megpecsételi majd az új alkotmánybírósági törvény. A jogalkotó pedig a sorozatos jelzések ellenére azóta sem vette érdemben napirendre a témát. Pedig az eutanázia, az életvégi döntések témaköre foglalkoztatja az embereket: a legfrissebb felmérés szerint a lakosság 68 %-a támogatja az eutanázia valamilyen formáját.

A saját halálunkról való gondolkodás a létünk egyik olyan bensőséges része, amelyet a személyiségtől kezdve a világnézetig rengeteg jellemzőnk határoz meg. A folyamat bensőséges volta és a végbe menő különleges lelki folyamatok indokolnák, hogy az államnak minimális beleszólása legyen a döntés meghozatalába. A jog biztosításában, az önrendelkezés gyakorlásának intézményi oldalán az államnak annál több szerepet kell vállalnia : garanciákkal kell biztosítania, hogy a döntéshozatal lehetőség szerint befolyásmentes legyen, arra döntésképes állapotban kerüljön sor, illetve tisztáznia kell a végrehajtásban résztvevő egészségügyi dolgozók jogait és kötelességeit. Ezen túl viszont az egyén választási szabadságába kellene annak tartoznia, hogy miként kívánja leélni és megélni élete utolsó szakaszát: akár palliatív ellátást, hospice szolgáltatást igénybe véve, akár aktív beavatkozást kérve a természetes folyamatokba – minden esetben a saját méltóság felfogásának megfelelően. A sajtóhírekból megismert kép – függetlenül attól, hogy valós-e – azonban pont ezt, az érintettek tájékoztatáshoz és önrendelkezéshez való jogát veszi semmibe.

Az életvégi döntések meghozatalakor a többi egészségügyi beavatkozáshoz hasonlóan kiemelt szerepe van a tájékoztatásnak: nincs önrendelkezés információ nélkül. A tájékoztatáshoz való jog a magyar egészségügyben az egyik leginkább sérülékeny jog. Erről a szomorú képről tanúskodik Márkus Attila, a Lege Artis Medicinae-ben megjelent írása is, amelyben arról számol be, hogy az érintett kórházi osztályon a legalapvetőbb információ átadását is megtagadták a betegektől. Ezzel szoros összefüggésben és ezen túlmenően: a leírt gyakorlat szerint sem maguknak a betegeknek, sem adott esetben a hozzátartozóknak nem volt lehetőségük a döntést még befolyásolni sem.

A felvázolt gyakorlat, ami sajtóhírek szerint az Uzsoki kórházról szól, az életvégi döntések legalapvetőbb szabályát hágja át. Szó sincs saját, önkéntes döntésről, minden az érintett feje felett és tudta nélkül történik. A konkrét kórházban történtek kivizsgálása a hatóságok feladata lesz, mi csak remélni tudjuk, hogy felelősségük tudatában fognak eljárni, és fény derülhet arra, mi történt az intézményben. Mindenesetre az elindult vizsgálat talán az első lépés lehet affelé, hogy beszélni lehessen az életvégi döntések kérdéséről. 

Kapronczay Stefánia, TASZ