Az Ecstasy-ra a legtöbb ember úgy tekint, mint “diszkódrogra” – elektronikus zenére és vibráló fényekre ugrabugráló fiatalok képét társítja hozzá. Kevesen tudják, hogy az Ecstasy tabletták fő hatóanyagára, az MDMA-ra már akkor is ígéretes gyógyszerként tekintettek a pszichiáterek, mielőtt az betört volna az elektronikus tánczenei kultúrába. Bár a drogot már 1912-ben felfedezték, az MDMA hatásmechanizmusának első igazi felfedezője Alexander Shulgin volt, aki 1976-ban szintetizálta és saját magán tesztelte a szert, ami hamarosan a pszichoterapeuták figyelmét is felkeltette. Lenyűgözték őket ugyanis az MDMA kommunikációs és empátiás készségekre gyakorolt hatásai. Az addig bezárkózó és szűkszavú páciensek megnyíltak és beszélni kezdtek a problémáikról, ez pedig óriási előrelépést jelentett a pszichoterápiás folyamatban.

Az alábbi magyarul feliratozott videófelvételt a Nemzetközi Drogpolitikai Reform Konferencián készítettük Los Angelesben, ahol egy anya osztotta meg azzal kapcsolatos élményeit, hogy miként segítette át a lányát élete legnehezebb és egyben utolsó szakaszán az MDMA.

Nem jelenik meg a magyar felirat? 1. Indítsd el a videót 2. Kattints rá a cc-re 2. A felnyíló menüsorból válaszd ki a magyar feliratot, kattints rá. 

Mielőtt azonban az MDMA gyógyászati hatásait klinikai vizsgálatok segítségével feltárhatták volna, közbejött a 80-as évek diszkóláza: a szer az illegális drogpiacra került, ahol tablettaként kezdték terjeszteni, gyakran egyéb stimuláns szerekkel felütve. Megszületett az MDMA mostohatestvére, az Ecstasy, amelynek rossz hírétől azóta sem sikerült megszabadulnia. Miután a médiát ellepték az Ecstasy rendkívüli veszélyeivel kapcsolatos – egyébként tudományos módszerekkel azóta is alátámasztatlan - híresztelések, a szövetségi drogellenes hivatal (DEA) 1985-ben a veszélyes kábítószerek I. listájára helyezte az MDMA-t. Ez azt jelentette, hogy a törvény szerint az MDMA nem rendelkezhet gyógyászati potenciállal. A kutatásokat gúzsba kötő döntés ellen a pszichológusok és a pszichiáterek azóta is hiába tiltakoznak, a világ országai – köztük Magyarország - pedig anélkül vette át az amerikai szabályozást, hogy megbizonyosodtak volna annak megalapozottságáról.

 Egészen az elmúlt évekig kellett várni arra, hogy a pszichedelikus szerek – az LSD, a varázsgomba, a kannabisz és az MDMA – gyógyászati alkalmazásainak kérdése ismét a napirendre kerüljön. Az amerikai Multidiszciplináris Társaság a Pszichedelikumok Kutatására (MAPS) nevű szervezetnek (magyar társszervezete itt!) köszönhetően azóta számos klinikai vizsgálat beindult, dacolva a szövetségi hatóságok nyílt és tudatos gáncsoskodásával. Az eredményekből kiderül, hogy az MDMA a megfelelően kiválasztott és felkészített személyek (set) számára a megfelelően kialakított és ellenőrzött környezetben (setting) és adagolásban rendkívül hatékonyan kiegészíti a pszichoterápiát. Különösen az olyan rendellenességeknél, ahol az előrelépést az hátráltatja, hogy a páciens nem képes feldolgozni egy negatív múltbeli eseményt, élményt. Az izraeli, amerikai és svájci vizsgálatokat vezető kutatók ígéretesnek találják az MDMA-t a poszt-traumatikus stressz rendellenességben szenvedő emberek kezelésében.

Innen nem nehéz eljutni addig a következtetésig, hogy a múltbeli traumák feldolgozása mellett az MDMA-nak valószínűleg komoly szerepe lehet a “jövőbeni” tragédiák feldolgozásában is – így a végstádiumban lévő gyógyíthatatlan betegek halál előtti stresszének és depressziójának kezelésében. 2008-ban Dr. John Halpern, a Harvard Medical School kutatója elindította az első olyan vizsgálatot, amely a rákos betegek körében vizsgálja az MDMA-val kiegészített pszichoterápia hatásait. Ugyanő idén februárban az Addiction című tekintélyes szaklapban publikálta az MDMA idegkárosító hatásaival foglalkozó eddigi legmegbízhatóbb kutatás eredményeit, amelyből kiderült, hogy a médiahírekkel ellentétben maga az MDMA fogyasztása nem károsítja a kognitív képességeket, magyarul viszonylag nagy biztonsággal alkalmazható gyógyszerként is. Ez persze nem igaz az MDMA utcai mostohatestvérére, az Ecstasy-ra, ami gyakran nem is vagy csak nyomokban tartalmaz MDMA-t, illetve nem megfelelő személyek kezébe juthat akik nem megfelelő környezetben és célokra használhatják azt.

Az MDMA-t egy sor költséges és hosszú klinikai vizsgálat választja el attól, hogy törzskönyvezett gyógyszerré váljon. És persze nem csupán egy új kémiai szerre, hanem szemléletváltásra is szükség van: a jelenleg még perifériára szorult palliatív (a haldoklók életminőségének javítását célzó) ellátásnak is el kell nyernie méltó helyét a társadalomban. Egy valami azonban biztos: ideje felülvizsgálnunk elavult nézeteinket erről a szerről, mint ahogy a többi pszichedelikus drogról is, amelyekre nem csupán a hagyományos értelemben vett gyógyászatban várhat fényes jövő – a megfelelő módon szabályozva segíthetnek nekünk abban, hogy megtaláljuk a helyünket és szerepünket egy olyan világban, ahol egyre többen érezzük magunkat elveszettnek és céltalannak. Ahol csak kevesek képesek méltósággal elmenni.

Sárosi Péter
Társaság a Szabadságjogokért
www.drogriporter.hu