Az alábbi vendégbejegyzés az ARTICLE 19 londoni székhelyű szervezet jogász főmunkatársának, Boyko Boevnek az írása. Az ARTICLE 19 egy nemzetközi szólásszabadság-szervezet, amely nevét az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19-es, a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló cikkelyéről kapta.

Múlt héten küldtem egy Václav Havel-idézetet e-mailben az Article 19 londoni irodájának. Mivel az idézet a véleménynyilvánítás szabadságára utal (s ez az Article 19 tevékenységének fő iránya), gondoltam, hitelességet kölcsönözhet egy sajtószabadság-kampánynak. Az idézet tetszett mindenkinek, bár egynémely fiatalabb kolléga bevallotta: fogalma sincs, ki az a Václav Havel. Ahogy elnézem nemzetközi jelentéseiket, az Article 19 és más, a szólásszabadságért küzdő szervezetek nemcsak Václav Havelt, hanem Közép-Európát is elfelejtették.

Nem figyelnek a régió országaira, mert az az általános vélemény, hogy itt a demokratikus reformok sikertörténetét láthatjuk, a törvényhozás és a médiapolitika egyaránt összhangban áll a nemzetközi emberi jogi normákkal, ennél fogva a közép-európai újságírók életét és biztonságát sokkal kevesebb fenyegetés éri, mint például Mexikóban vagy Azerbajdzsánban. A Riporterek Határok nélkül szerint Közép-Európában az utolsó, újságíró elleni támadás négy évvel ezelőtt történt, amikor Kármán Irén oknyomozó újságírót két férfi megverte, és eszméletlen állapotban a Duna-parton hagyták. A közép-európai médiapiac pezsgő és sokszínű. A média feletti kormányellenőrzés korlátozott, mivel a kereskedelmi tévék és rádiók az államit nagyrészt felváltották. Összességében tehát az összes közép-európai állam felmutatja a médiaszabadság főbb jellemzőit.

A nemzetközi figyelem azért is terelődött a világ más részeire, mert Közép-Európa számos országa 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Azóta az Article 19 mindössze öt, a közép-európai média szabadsága miatt aggódó közleményt adott ki. Az elmúlt években uralkodóvá vált az a vélemény, hogy a közép-európai médiával minden a legnagyobb rendben, a helyzet alaposabb vizsgálata azonban feltár bizonyos aggasztó fejleményeket.

Az aggodalomra néhány közelmúltbéli eset ad okot, amikor a régió egyes kormányai elmulasztották az újságírók jogainak tiszteletben tartását és védelmét. 2008-ban a Cseh Köztársaság büntető törvénykönyvét úgy módosították, hogy a média ne hozhasson nyilvánosságra „lehallgatás útján” szerzett információkat, s ez egytől öt évig terjedő börtönnel és akár 5 millió korona (több mint 200.000 euró) pénzbüntetéssel sújtható. A módosítás életbe lépése után néhány hónappal Sabina Slonkova újságíró 700 eurónak megfelelő összegű büntetést kapott, amiért „magánéleti kárt okozott” egy kormánytisztviselőnek azzal, hogy a köztársasági elnök hivatalvezetője és egy befolyásos politikai lobbista találkozójáról rejtett kamerával felvett képeket tett közzé.

Szlovákiában a 2008-as törvénymódosítás rendkívül szigorú korlátozásokat tartalmaz a közölhető tartalmakra nézve; feltehetően az a cél, hogy a törvény kiterjedjen az egyébként vitathatatlanul törvényes megszólalások széles körére is. Ezt még az is súlyosbítja, hogy a szóban forgó törvényhelyek megsértése miatt kivethető büntetés jogkörét a kulturális miniszterre ruházták, nem pedig a független bíróságokra. A média ugyancsak köteles választ közzétenni bármilyen tényállításra, amely valaki becsületét, méltóságát vagy személyiségi jogait sérti – attól függetlenül kötelesek a választ publikálni, hogy az állítást időközben helyreigazították-e, az igaznak bizonyul-e, vagy egyenesen a köz érdekét szolgálja.

A becsületsértésre vonatkozó lengyel törvény a nemzetközi normákat megsértve változatlanul túlzott védelmet biztosít a nyilvános sértés vagy rágalmazás ellen a parlamenti képviselőknek, minisztereknek és más közhivatalnokoknak. A köztársasági elnök nyilvános megsértéséért akár három év börtön is járhat. A köztársasági elnök 2009-ben élt is ezzel a törvénnyel, hogy megbüntesse a Szejm egyik tagját, aki a blogjában „bugrisnak” nevezte őt. Emellett a lengyel média „nem támogathat” olyan tevékenységeket, amelyek a kormány politikája, az erkölcsösség vagy a közjó ellen irányulnak. Adásaiknak tiszteletben kell tartaniuk a nézők vallásos érzéseit, különösen a keresztény értékeket.

Már ezek a törvények is a média szabadsága ellen irányultak, mégis enyhe bel- és külföldi reakciókat váltottak ki. A magyar médiatörvény 2011 elején történt hatályba lépése viszont komoly közfelháborodást keltett. Az Európai Parlament, az Európai Tanács és az EBESZ a média szabadságának csorbítása miatt elmarasztaló kritikával illette a kormányon lévő Fidesz-KDNP-t. Az új magyar médiaszabályozásnak több súlyos baja van. A médiaszabályozás hierarchikus rendszerét a kormányzat ellenőrzi. Szerepel benne egy sor tartalmi követelmény, amelyek felhasználhatók a törvényes szólás korlátozására. A kormány ellenőrzést gyakorol a közszolgálati adók felett. Az állami Médiatanács kényszerítheti internetes tartalmak szolgáltatóit, hogy blokkoljanak bizonyos internet-alapú hírcsatornákat, és súlyos pénzbüntetéseket szabhat ki. A törvény nem biztosít védelmet az újságírók forrásának.

A közép-európai médiaszabadság korlátozásainak aggasztó trendje ellen mozgósítani kell a nemzeti és a nemzetközi közvéleményt. Ezért időszerű a Havel-idézet, amelyet múlt héten küldtem a kollégáimnak. Ajánlom Magyarország, Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia kormányainak figyelmébe:

„A szólás szabadsága a demokratikus élet alapköve. Az emberek közti együttélés szabályairól vagy éppen a jó kormányzásról korlátok nélkül folyó véleménycsere a demokratikus társadalom fenntartója. A szabad gyülekezés és kifejezés joga tehát nem kevésbé fontos, mint jogunk a békés és nélkülözéstől mentes életre.” 

Boyko Boev (Article 19)

A cikket a szerző hozzájárulásával közöljük, amit Neumann Anna, a TASZ önkéntese fordított magyarra.