Sokat beszélünk manapság arról, hogy milyen a sikeres drogpolitika. A kormányunk kinyilvánította, hogy a jelenlegi drogstratégia kudarcot vallott, megbukott a “liberális drogpolitika” Magyarországon. Ezt azzal támasztják alá, hogy az elmúlt időszakban nem sikerült eltüntetni a kábítószereket az utcákról. Ha valóban az lenne a drogpolitika hatékonyságának fokmérője, hogy képes legyen drogmentessé tenni a társadalmat, akkor a világon egyetlen példát sem találhatnánk a sikeres drogpolitikára. - VIDEÓ

 Az olyan országokban sem, mint például Svédország, amelyek deklaráltan a drogmentes társadalom megvalósítását tűzték a zászlajukra. A drogpolitika sikerét azon lehet mérni, hogy mennyire képes minimalizálni, korlátok közé szorítani a drogjelenséggel együttjáró emberi szenvedést: a bűnözést, a túladagolásos haláleseteket, a fertőzéseket, a függőség miatt derékbatört életeket és karriereket vagy éppen a börtönbüntetés által szétszakított családok számát. Vagy ha ezt pozitívan fogalmazzuk meg: mennyiben képes minél több állampolgár számára biztosítani az egészséges, tartalmas és termékeny élet megőrzésének feltételeit. A TASZ alábbi kisfilmje a világ egyik legsikeresebb drogpolitikájának kialakulását és fejlődését mutatja be – a svájci drogpolitikáét.

Svájc a világ egyik legkonzervatívabb és mégis legliberálisabb országa, és ez a kettősség a drogpolitikájára is jellemző. A jó drogpolitika ugyanis sosem liberális vagy konzervatív – hanem a gondosan felmért szükségletekre és problémákra olyan pragmatikus, a tudományos bizonyítékoknak leginkább megfelelő válaszokat, megoldásokat kínál, amelyek a különböző kormányzati és nem-kormányzati szereplők összehangolt, kiegyensúlyozott munkájával valódi eredményeket hozhatnak. A 90-es évek elején Svájcban valódi krízishelyzet alakult ki: a nagyvárosok utcái megteltek hajléktalan heroinfüggőkkel, akik tömegével esetek áldozatul a túladagolásoknak, a fecskendők megosztása során tömegesen fertőződtek meg HIV és hepatitis vírussal, illetve jelentősen növelték a csekélyebb vagyon elleni bűncselekmények számát (ún. beszerzési bűnözés). A nyílt drogfogyasztói szcénák kialakulása valósággal sokkolta a svájci társadalmat, amely – a magyarországihoz hasonlóan – türelmetlenül sürgette a hatóságokat azonnali, látványos megoldásokat követelve. A hagyományos konzervatív drogpolitika – rendőrségi represszió, megelőzés és józanságot célzó kezelés – nem volt képes megfordítani a negatív trendeket. A rendőrségi razziák ugyan látványosak voltak, azonban csak annyit voltak képesek elérni, hogy a drogfüggők a város egyik végéből a másikba költöztek át – a problémákat csupán szőnyeg alá söpörni sikerült, megoldani nem.

Egyes városok önkormányzatai ezért elkezdtek kísérletezni olyan beavatkozásokkal, amelyeket hagyományosan a liberális drogpolitikához kötnek: steril fecskendőket és tűket osztottak a drogfogyasztók között, akiknek felajánlották, hogy az utcai heroin helyett orvos által felírt gyógyszereket szedhetnek. A heroinfüggők változásra leginkább képtelen kemény magjának orvosi heroint írtak fel, ezzel elérve azt, hogy napjaikat ne az illegális droghoz szükséges pénz előteremtésével (értsd: bűnözés) töltsék el. A drogfogyasztókat az utcákról ellenőrzött fogyasztói szobákba terelték be, ahol steril körülmények között adhatták be maguknak a szert, és a túladagolásos esetekben az orvosi személyzet azonnal közbeléphetett. Emellett növelték a nyomozó hatóságok munkájának hatékonyságát és a hagyományos, absztinenciát célzó kezelési formák elérhetőségét, akárcsak az iskolai prevencióra fordított pénzösszegeket. Svájcban az ártalomcsökkentés és a prevenció nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő elemek! A hagyományos konzervatív három pillér kiegészült egy negyedik, “liberális” pillérrel, az ártalomcsökkentéssel, amely a fentebb leírt programokat foglalta magában.

Az így kialakult négypilléres svájci drogpolitika sikereit világosan mutatják az elmúlt húsz év statisztikái. Jelentősen csökkent a túladagolásos halálesetek, a HIV fertőzések száma és a bűnözés. A kezdeti félelmekkel szemben az orvosi heroinfelíró programokon részt vevő függők jelentős része néhány éven belül átiratkozott józanságot célzó terápiára – hiszen közben sikerült konszolidálni az életkörülményeit. A nyílt utcai drogszcénák eltűntek, akácsak az utcán szétdobált fecskendők, a fogyasztói szobákban pedig azóta sem regisztráltak egyetlen túladagolásos halálesetet sem. A filmünkből is egyérteműen kitűnik, hogy maguk a helyi szakemberek a svájci drogpolitika legnagyobb tanulságának az együttműködést tartják: a különféle szereplők – döntéshozók, rendőrök, szociális munkások, újságírók, pszichiáterek és drogfogyasztók – ráébredtek arra, hogy sokkal hatékonyabban tudnak működni, ha partnerként és nem ellenségként kezelik egymást. A jelenlegi drogstratégiánknak is ez volt a központi eleme: a partnerség, és ezt a partnerséget utasította el a kormányzat akkor, amikor a civil társadalom feje fölött átgondolatlanul elutasította azt. Hiába, társadalmunknak és kormányunknak még sok tanulnivalója van a svájciaktól, többek között az, hogy a szimbolikus, látványos és címkéző drogpolitika helyett inkább arra figyeljenek, hogy mi az, ami valóban az egészség és az élet védelmét szolgálja

Sárosi Péter