Emlékszem, hogy belépek az ajtón, és egyből megcsap a jellegzetes szag, ami évig belengte a házunkat. A kórházakéhoz hasonló, elvegyülve a saját otthonunk megszokott illatával. Sűrű, állott levegő, betegségre emlékeztet. Valószínűleg az a szobavécé okozta, ami egy idő után már a nappalink közepén állt, miután nagymamám már sem a mosdóig, sem a hálószobáig nem tudott elmenni. Ebben az időszakban lettem egyetemista, ezért elköltöztem otthonról, és csak hétvégén jártam haza. Így már nem kellett részt vennem a napi gondozási feladatokban, de pont ezért rettegtem, hogy mit találok majd otthont, ha hazamegyek. Minden hétvégén kötelességtudóan hazamentem, és minden hétvégén görcs volt a gyomromban. De ez semmi ahhoz képest, amit édesanyámnak át kellett élnie, miközben látta, és egyszerűen nem akarta elhinni, hogy napról napra, a szeme előtt épül le a saját anyja.
Olyan hosszú ideig néztük ezt a leépülést, hogy teljesen összefolynak már az évek az emlékezetemben. Nem tudom felidézni, hogy mikortól nem tudtunk már kommunikálni nagymamámmal, de ha visszagondolok rá, akkor sajnos már némán jelenik meg.
Szótlanul, folyton valami furán kérő-kérdő tekintettel a szemében, amit nagyon akartam, de nem tudtam megfejteni. És persze összeesve, soványan és végtelenül elesetten. Ez az állapota pedig szinte az őrületbe kergette anyámat, mert képtelen volt elfogadni, hogy nem tud segíteni rajta. Hogy hiába az otthoni ápolás és gondozás és minden más próbálkozás, hogy benntartsuk őt az életben, a közös életünkben.
Tudom, hogy borzasztó ilyet még csak elgondolni is, de valójában nem éreztem egyből szomorúságot, amikor nagymamám meghalt. Addigra már annyira kikészült anyám a napi nyolc óra munkával összeegyezthetetlen ápolási feladatokban, hogy attól féltem, ő fog menthetetlenül rámenni erre. És nekem ő az édesanyám, őt féltettem jobban. Felfogtam, hogy az összeomlás szélén van, de csak utólag visszagondolva értem igazán, hogy mekkora lelki teher lehetett a munkában és az ápolásban is folyamatosan azt éreznie, hogy nem csinálja elég jól, hogy soha nem ott van, ahol lennie kellene.
Aggódni azon, hogy mit szólnak, hogy megint elugrott ebédidőben ránézni az anyjára, vagy azon, hogy mi talál otthon a lakásban, ha délután hazaér, mert a gondozónő csak napi néhány órát tud vállalni, még maszekban is. De hiába minden logisztikai nehézség, anyagi teher és lelki megpróbáltatás, a legfontosabb számára mindig az volt, hogy otthon tartsuk nagymamámat. Mindenáron.
„Én nem adom intézetbe az anyámat” – mondta mindenkinek, aki jóindulatúan próbálta figyelmeztetni arra, hogy talán túl sokat vállal.
Biztos volt benne, hogy nagymamámnak is így lesz a legjobb. Elfogadtam a döntését, csak magamban hajtogattam folyamatosan: és mi lesz veled? És mi lesz velünk?
Írd alá a petíciónkat, és tegyünk közösen azért, hogy minden családnak járjon legalább egy szabad nap!
Hiszem, hogy bármennyire is kötelességünk gondoskodni idős szüleinkről, rokonainkról, senki nem kívánhatja, hogy erre rámenjen a saját életünk. Nyilvánvalóan ők sem ezt szeretnék, és ennek nem is kellene így lennie. Fontos, hogy az ápolásra szoruló idősek minél tovább otthonukban, illetve családjuk körében éljenek, de ehhez a gondozási feladatokat végző családtagokról is gondoskodnia kell valakinek.
Olyan segítő szolgáltatásokra van szükség, amelyek lehetővé teszik, hogy ne csak ápolásból álljon egy család élete, és ne kelljen feláldozni ezért a munkájukat és a teljes szabadidejüket. Legyen idejük kikapcsolódni, feltöltődni, magukra figyelni. Legalább néha. Szabad napot minden családnak!
Kata
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.