„Azért nem adta ki, mert cigányok vagyunk!”

Az elmúlt három hónapban számtalanszor hallottam ezt a mondatot attól a családtól, akiknek albérletet keresünk szinte végtelennek tűnő hetek óta. Családtagjaiknál húzták meg magukat és mindennél jobban vágynak arra, hogy végre nekik is saját otthonuk legyen.

Napról napra indulnak el Jász-Nagykun-Szolnok megyei falu utcáin, kérdezősködnek, jegyzetelnek, tesznek meg mindent, ami hozzásegítheti őket ahhoz, hogy végre otthonra leljenek. Egy-egy hír, információ újabb lehetőség arra, hogy az a lakás lesz az igazi. Nem hatszobás, két fürdővel, medencével és garázzsal rendelkező helyekről beszélünk. Szoba, konyha, árammal és vízzel ellátva. Mikor szóbeli „igent” kapnak a bérlésre, vagy a megvételre részletfizetésben, már ugranak is. Mennek kitakarítani az olykor majd’ 10 éve, senki által nem látogatott házat. Seprű, felmosó a kézbe, festék megvéve, hogy felfrissítsék a portól elszürkült falakat. Amint végeznek a csinosítással vagy csak megnyitják a ház kapuját, megcsörren a telefon: „Mégsemaktuális” Hallatszik a válasz kurtán. Bár van olyan főbérlő is, aki bátran bemondja: Cigányoknak nem adom ki a házam, szóval tárgytalan.

Két család él egy két és fél szobás parasztházban. A tél már türelmetlenül kopogtat az ajtajukon, pont úgy, mint az állami szervek. El kell költözni, a helyzet tarthatatlan, de ezt a családok is így látják.

Kevés a hely, a gyerekeknek nyugodtan aludni és tanulni kell, mert bizony itt egy csemete sem hiányzik ám a suliból. Készülnek, mennek órára, sőt közülük páran kitűnő bizonyítványt is visznek haza. Haza, abba a házba, ahol hónapok óta túlélnek. Ugyanis ez még csak véletlenül sem otthon. Az otthon az, amit valóban a magadénak érzel, ahol nyugodtan élheted azt az életet, azokkal a szabályokkal és normákkal, amiket a családtagjaiddal közösen hozol meg. Itt két család próbál egymással karöltve életben maradni. Munkalehetőség a környéken nincs, az egyik családfő Budapestre jár, 200 km-re gürizni azért, hogy legyen miből megvenni a kenyeret. Pont annyit, ami kitart a hétre, a maradék pénzt ugyanis félre kell tenni a lakásra. Nem terveznek tovább. Nincs rá lehetőségük. Túlélni a hetet, hogy túlélhessék a következőt. Közben megbirkózni a folyamatos elutasítással. Újabb lehetőség albérletre, majd könyörtelen visszautasítás.

Ki mondja meg, hogy a bőrszíned miatt rossz vagy jó ember vagy?

Ki döntheti el, hogy a származásod miatt még csak esélyt sem ad?

Ki rendelkezhet feletted?

Számtalan olyan kérdés, mely nap, mint nap fut végig a gondolataikban. Rohannak ők szembe az idővel is. Harcolnak magukkal, mert el kell hinniük, hogy nem kevesebbek, mint bárki más. Meg kell alázkodniuk, hogy bizonyítsák: érdemesek esélyt kapni. Nem új esélyt, csak szimplán végre egy esélyt, hogy bizonyíthassák azt, amibe mások beleszületnek.

  „ - Megkérdezhetem…. tudja….hogy milyen nemzetiségűek?

-    Arra kérdez rá, hogy romák-e?

-    Igen…

-    Azok.

-    Akkor nem. Vagyis ugye nem emiatt, hanem mert 4 gyerek van…. nem férnének el…”

Megalázó beszélgetés, melyben kivételesen én magam vettem részt. Bár kevésbé arcbavágós, mint ez: „Cigány be nem teheti a lábát a portámra!”

Ez csak pár megjegyzett, de örökre emlékezetbe égő megszólalás, amit én kaptam, bár nem nekem címezték. Nekem ezt nem kell hallgatnom minden nap. Beérek a faluba, a családokkal töltök pár órát, elmesélik az kétségbeejtő történéseket, amikre próbálunk szinte azonnali megoldást találni. Tüzet oltunk minden egyes alkalommal. Aztán kocsi nyit, kulcs a helyére, és ott hagyom nem csak a házukat, de a gondjaikat is. Elméletben. Mert, ha őszinte akarok lenni magammal ezek az élmények törölhetetlenek. Nekem rossz emlék marad, nekik napi rutinná válik a megaláztatás. A megaláztatás napi rutin ….napi rutin a megaláztatás…

Kékesi "Mandarin" Alexandra