Uniós források és a fogyatékosügy

Segítették-e az EU Strukturális Alapjaiból elköltött milliárdok fogyatékos emberek jobb életét 2007 és 2016 között?

A közbeszédben „EU-s források”-ként hívott Európai Uniós (valójában az EU tagállamainak befizetéseiből, valamint magyar önrészből álló) fejlesztési pénzek sorsa szinte Magyarország EU-s tagságának kezdete, 2004 óta vita és gyanakvás tárgya – van, amikor szóbeszéd, és van, amikor bizonyítékok alapján is hihetjük, hogy a magyar igazgatásra kívülről „ráhullott” pénzek hatékony és valóban fejlődést eredményező elköltése kívánnivalókat hagy maga után. Völgyhidak és alagutak, elcsalt közlekedési beruházások és túlárazott kamutanulmányok szegélyezik az elköltött pénzek útját.

A fogyatékos emberekkel kapcsolatos EU-s források csak picinyke töredékét teszik ki az összes pénznek, mégis fontos kérdés: mire megy, milyen tendenciákat erősít, hogyan épül be a hazai rendszerbe a kívülről érkezett pénz? Az összes EU-s forrás sok ezer milliárdos keretének csak kis része segíti a fogyatékos emberek és családjaik életminőségének javítását például oktatási (iskolák, programok), egészségügyi (kórházi, rendelőintézeti felújítások) vagy szociális területen, ám az így is komoly összeg sorsa fontos, ha fogyatékos emberek és családjaik jogaiért harcolunk.

Adatokat elemeztünk

A címben feltett kérdésnek jártunk utána egy 2014 végén indított, és 2016 áprilisában lezárt kutatással, amelyet néhány napja mutattunk be kormányzati tisztviselőknek és civil szervezeteknek. Független kutatók segítségével azt néztük meg, hogy 2007 óta miként költötte el a magyar állam az EU Strukturális Alapjaiból kapott pénzt. Ezen belül arra voltunk kíváncsiak, az elköltött pénzek segítették-e, hogy fogyatékos emberek jobb életminőséggel, megfelelő segítséggel (szolgáltatásokkal) éljenek intézeteken kívül, megfelelően az ENSZ vonatkozó emberi jogi egyezményében előírtaknak. A kérdésre több adatforrás segítségével kerestünk választ.

1. Elemeztük az EU és Magyarország vonatkozó szabályozó rendelkezéseit és terveit 2007-2013 között, valamint az új, 2014-ben induló EU-s programok első szakaszában is.
2. Beszéltünk olyan szakértőkkel, akik 2007 óta dolgoztak és dolgoznak ma is fogyatékos emberek számára nyújtott szolgáltatások és/vagy EU-s programok környékén: volt és jelenlegi minisztériumi tisztviselők, civil szervezetek, fogyatékossággal élő érdekvédők és a magyar helyzetet követő EU-s tisztviselők is interjút adtak nekünk.
3. Felkerestünk a jelenleg futó, 2012-ben indult intézeti férőhely-kiváltási programban részt vevő bentlakásos intézeteket is, ahol mind ott dolgozókkal, mind ott élő lakókkal beszéltünk elvárásaikról és tapasztalataikról. Az intézetben élő, kiköltözésre készülődő értelmi fogyatékos lakók maguk gyűjtöttek adatot életükről, terveikről egy képkommunikációs kutatási módszer segítségével.
4. A fenti adatokat összevetettük a fogyatékos emberek számára alapvető jogokat biztosító, Magyarországra kötelező erejű – 2007-es – ENSZ Egyezmény rendelkezéseivel, és a nagy intézetek kitagolását érintő nemzetközi szakirodalommal is.

Az eredményeket egy összefoglaló tanulmányban tettük közzé – ennek rövid, 5 oldalas összefoglalója a dokumentum elején magyarul és angolul is elolvasható. A kutatás eredményeit nehéz lenne egészében összefoglalni, ezért csak néhány fő eredményt emelünk ki.

Nem tudták, és nem csinálták

Az alapvető emberi jogokért való munkában rendszerint két probléma áll az előttünk: egyrészt a kormányok vagy más szereplők (önkormányzatok, hatóságok, egyházak vagy nagyvállalatok) legtöbbször nem is tudják, milyen szabályokat, emberi jogi kereteket kellene betartaniuk. Másrészt, ha már tudnak ezekről, akkor azt nem tudják, hogyan lehetne működésüket átalakítani, hiszen egy hosszú időn át megszilárdult hivatali és jogi szerkezethez problémás hozzányúlni, főleg, ha nincs is erős nyomás kívülről (civil társadalom vagy bíróság, nemzetközi szervezet részéről). Tehát a kormányzat vagy egyéb feleknek mind „tudni”, mind „csinálni” is kell az emberi jogokat biztosító programokat.

Esetünkben elmondható: mivel a Magyarországra jelenleg már kötelező erejű ENSZ Egyezményt csak 2007 után ratifikáltuk, amikor pedig már készen állt az EU-val a 2007-13-as időszakra készült szinte összes tervezési és egyéb dokumentum, így 2007 körül a legfontosabb szereplők nem is igazán tudták, mit kellene tenniük, hogyan költhetnék el az érkező forrásokat emberi jogi szabályokkal összhangban. Ez igaz az EU-ra is, amely nem írta elő az ENSZ vonatkozó szabályainak (közösségi ellátások támogatása, intézetek bezárása/kerülése, az érintettek segítése szolgáltatások sorával stb.) betartását egészen 2013-ig.

A sokmilliárdos EU-s fejlesztések szabályai tehát adottak voltak – így nem is csoda, hogy a késve, 2008 után érkező ENSZ kötelezettségeket az államigazgatás csak félszívvel tudta fogadni. Voltak ugyan minisztériumi szakértők, ahol ismerték és használták volna a fogyatékos embereknek jobb, minőségibb szolgáltatásokat előíró ENSZ sztenderdeket, ám ezen tisztviselők és osztályok egy hatalmas állami hierarchia egyik ágában ültek csak, így még próbálkozásaik sem eredményeztek sikert, rendszerint a gazdasági, EU-s fejlesztési vagy politikai vezetésen megbukva. A fogyatékosok civil szervezetei sem jutottak sokkal messzebb: 2010-ig gyakorlatilag alig indult olyan komolyabb EU-s program, ami célzottan is a fogyatékos emberek közösségi életvitelét segítette volna, ez pedig még a kevés kivétellel együtt is (akadálymentesítési programok, segédeszköz programok) komoly probléma. Sőt: ebben az időszakban nem volt ritka a nagy bentlakásos intézetek felújítása célzottan vagy például energetikai, akadálymentesítési programba vonása – az intézetek felszámolása és lakók kiköltözése helyett.

A fentiek okaival kapcsolatban egybehangzó véleményeket közöltek magyar és EU-s tisztviselők és civil szervezeti szakértők is. Egyrészt a közösségi életet segítő programokat nem követelte meg igazán az Európai Unió 2007-ben, és mivel az EU nem írta elő, így csak kevés program indult. Az induló programok tervezésében civilek alig vettek részt. Az elindult programok esetében gyenge volt a civil szervezetek szerepe: habár vannak erre a célra létrehozott „monitoring” (a programokat ellenőrző) civil pozíciók, de ezek gyakorlatilag csak utólag férnek információhoz, amikor más késő változtatni, és még rémesen rossz programok esetén sem tehetnek túl sokat – egy interjúalanyunk a falra felfestett, vakok számára készült „vezetősáv”-ról mesélt.

A 2007-et követő évek így egyfajta öntudatlan, az EU-s források szakszerű, érintettek érdekeit figyelembe vevő költését még csak tanuló rendszerről mesélnek, ahol a fogyatékos emberek szava kevéssé volt hangsúlyos, és még a meglévő, témára érzékeny (kevés) kormányzati szereplő sem tudott igazán lendíteni a helyzeten. A nagy intézetek kiváltása helyett a tervezés olykor azok felújítására szorítkoztak.

A helyzet később változott, és mind az ENSZ vonatkozó egyezménye, mind az intézetek kiváltását követelő érdekvédelmi mozgalmak kérései elkezdtek beépülni kormányzati tervekbe. Ezekről blogunk következő részében fogunk írni.

Petri Gábor