Kiterítenek úgyis

-Jó napot kívánok! A gyermekjóléti szolgálattól jöttem. Valóban kilakoltatják Önöket a szomszédban lakó rendőr zaklatása miatt?

-Nem, dehogy, minden rendben van.

-Nem hiszek Önnek, nekem ne hazudjon! Mondja el őszintén, mi a helyzet, hisz én azért vagyok itt, hogy segítsek, ez a feladatom! Bennem megbízhat.. Mindent megteszünk majd, hogy együtt maradjon a család.

-Hát, ami igaz az igaz, jött egy kilakoltatási végzés..

-Ja, igen? Akkor azonnal ki kell emelnem a gyerekeit!

 A gyermekvédelmi alapellátás feladata, hogy segítse a nehézségekkel küzdő családokat gyermekeik nevelésében. A gyermekvédelmi törvény egyértelműen határozza meg az elérendő célt a gyermekjóléti szolgálatok családgondozói számára:

„A gyermekjóléti alapellátások célja

38. §(1) Az alapellátásnak hozzá kell járulnia a gyermek testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődésének, jólétének, a családban történő nevelésének elősegítéséhez, a veszélyeztetettség megelőzéséhez és a kialakult veszélyeztetettség megszüntetéséhez, valamint a gyermek családjából történő kiemelésének a megelőzéséhez.

(1a) Az alapellátás hozzájárul a gyermek hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetének feltárásához, és a gyermek szocializációs hátrányának csökkentésével annak leküzdéséhez.”

Tehát a családgondozó szakember feladata, hogy minden erejével a családban élő gyerekeket érintő veszélyeztető körülmények elhárításában segítsen. A szociális munkás legfőbb eszköze saját maga: a klienséhez empátiával odaforduló személyisége és az ennek révén lassan kialakuló bizalom.

Bizalmat, őszinteséget várni pedig csak akkor lehet, ha a kliens valóban megtapasztalta, hogy családgondozójára rábízhatja titkait, hiszen ez jellemzően – akár a gyereknevelésben való elakadásra, akár a legalapvetőbb szükségletek nélkülözésére gondolunk – a legfájóbb, legmegalázóbb kudarcok bevallását jelenti. Nem véletlen, hogy sok idő és személyes kapcsolatépítés szükséges ahhoz, hogy olyan biztonságban érezhesse magát egy szülő, hogy bizalmába avassa a vadidegen szakembert.

Hogy eshet meg mégis az, mint egy rossz viccben, hogy a családgondozó a gyerekek kiemelésével fenyegeti meg a lakhatási gonddal küszködő szülőket akkor is, ha  elárulják problémájukat, és akkor is, ha ezt nem teszik? Hogy várhat el „együttműködést”, azaz önmagát sebezhetővé tevő őszinteséget a szülőktől a gyermekvédelmi intézményrendszer, ha mindezért a bizalomért a legkeményebb retorzióval áll bosszút?

Az ellentmondás abból a szerepkonfliktusból táplálkozik, amit egyre többször lehet megfigyelni a gyermekjóléti szolgálatok szakemberei körében: a családgondozás helyenként kezd átcsúszni a társadalom elesettjeit megsegítő szolgálatból folyamatos kontrollt gyakorló hatósággá. Ez a folyamat figyelhető meg abból, hogy a családlátogatásra érkező szociális munkások „őszinteséget várnak” ismeretlenül is, hogy „együttműködés hiányaként” értékelik, ha a megfenyegetett kliens nem tártkarokkal várja az őt ellenőrző, a wc-papír és fogkrém-készletek után kutató segítő szakembert.

Jól jellemzi az elvárt együttműködés családgondozói felfogását az a környezettanulmányokból és - az azokat megismétlő – általunk ismert hatósági határozatokból rendszeresen visszatérő fordulat: „előfordul, hogy valótlan dolgokat állítanak.”

Ha tehát valótlanul, szépíteni igyekszik a szülő az anyagi helyzetét, azért érdemtelen a segítségre, ha pedig töredelmesen bevallja – minden ellenkező próbálkozása ellenére – nehéz körülményeit, akkor pedig azért jár a büntetés. Ez a tendencia, akármilyen fájó és felháborító, nem váratlan fordulat: évek óta zajlik az érdemes és érdemtelen szegényeket megkülönböztető, a szegénységet, hajléktalanságot kriminalizáló szociálpolitikai paradigma kiépítése.

Így történhet meg, hogy belépve a VIII. kerületi gyámhivatal várótermébe, egy Véget ért a segéllyel való visszaélés kezdetű kerületi újságcikk fogadja a várakozókat, és a gyámhivatali munkatárs a szülők jogi képviseletére jogosító meghatalmazást felmutató jogászt security szolgálattal fogja le, hogy ne mehessen be a tárgyalásra. A tárgyalótermet zaklatottan elhagyó édesanya pedig nem ért semmit: tegnap azt mondta neki a családgondozó, hogy minden a legnagyobb rendben van a családjával, javasolni fogja a gyerekek családban maradását. Ehhez képest a tárgyaláson felolvasták a családgondozó javaslatát: a gyermekeket védelembe venni sem elég, az együtt nem működő családból a gyermekek azonnali kiemelését és állami gondozásba vételét javasolja.

Boros Ilona

Háromrészes sorozatunk első posztját itt, másodikat pedig itt olvashatod.