Lapít, mint politikus a fűben

Lesütött szemmel telefonál, mereven a távolba nézve elszalad, felháborodik, hogy miért nem hagyják őt békén. Ezek a leggyakoribb reakciók, ha politikusokat kérdeznek újságírók kellemetlen témákban. Szélsőséges esetben még kioktatás is jut a kérdezőnek: Pintér Sándor udvariatlannak tartja a riportert, akinek kerek perec megmondta, hogy nem akar válaszolni, az mégis - szerinte - fiatal hölgyhöz nem méltó módon újra megkérdezi, hogy mit gondol a miniszter a forint gyengülésének okairól.

Vagy ott van Kósa Lajos és az anyatejgyűjtés ügye: a debreceni polgármester diszkréten kilépett a kamera látószögéből a kellemetlen kérdés után, és megpróbált alkut kötni a riporterrel, hogy ugyan kérdezzen már olyat tőle, amire pozitívan lehet válaszolni, mert ellenkező esetben nem mond semmit. "De nekem ez szabad. Ön azt kérdez, amit akar, én meg arra válaszolok, amire akarok." A kevéssé ismert politikusok mezőnyében is vannak erős indulók, Rubovszky György például egyenesen piócának minősítette a Paksról kérdező újságírót, miközben futólépésben próbált meglépni előle és a kérdése elől. A kampányban sem a sajtószabadság diadala volt, amikor a miniszterelnök sajtófőnöke azt sérelmezte, hogy az újságíró kiabál az utcán, és zavarja a méltóságos urat, aki az emberekkel beszélget. És ez tényleg csak az utóbbi néhány hét termése. Jogvédőként szívesen képviselnék olyan újságírókat, akiket azért perelnek be politikusok, mert ilyen helyzetben rámutatnak arra, hogy ki is az érdemi munka nélkül, közpénzen hízó pióca.

Az, hogy némely magyar politikusról nehéz eldönteni, hogy vannak-e saját gondolatai a meggazdagodáson kívül, vagy csak a pártközpont utasításait teljesítő zombiszerű lény, nem ennek a parlamenti ciklusnak az eredménye. Ám a kínos ügyekben mutatott arrogancia és a sajtó szerepének teljes félreértelmezése csúcsra járt az utóbbi években. Vicceskednek az indexesek az Országgyűlésben? Kitiltás. A parlamenti karzatra szorított  fotósok lefényképezik a pulpitusról beszélő miniszterelnök jegyzeteit? Kitiltás. Vagy éppen már eleve be sem engedjük a nekünk nem kedves médiumokat, ahogyan tette ezt a Fidesz és a DK a vasárnapi választási rendezvényeiken. 

A jelenlegi rendszerben az újságíró dolga az, hogy a hatalomnak tetsző kérdéseket tegyen fel, ne legyen tolakodó, és értse meg, hogy a kellemetlen kérdéseivel csak a honatyák drága idejét rabolja. Válaszolni úgysem fognak, akkor meg minek itt erőszakoskodni? A magyar politikusok nyűgnek érzik a kritikus sajtót, és minden eszközzel igyekeznek irtani. Aztán felháborodnak, ha nem minden médium olyan kedves és segítőkész, mint a közszolgálati csatornák, és nem minden újságíró egy mikrofonállvány, mint Obersovszky Péter.

Pedig a választott politikusok csak azért lehetnek ott, ahol, mert az állampolgárok felhatalmazták őket erre. Éppen ezért minden hivatalban töltött percükkel és minden meghozott döntésükkel ugyanezeknek a választópolgároknak kell elszámolniuk. Mivel a választókerületi képviselőm nem küld nekem minden munkanapja végén egy e-mailt, amiben elmeséli, hogyan élt aznap a tőlem kapott felhatalmazással, ezért kell valaki, aki helyettem utánajár ennek. Ez lenne az újságíró. Az újságíró jogosan járhat a politikusok nyakára, hogy a választópolgárok helyett, hivatásszerűen kérje számon, mit tett ma a képviselőjük a közjóért. És ha a riportalany nem tud válaszolni a felhatalmazóinak, akkor a következő ciklusban kereshet másik állást.

Ez az érvelés minden demokrata szívének kedves, de a jelen valóságában sántít. Magyarországon nem fenyegeti népszerűség-csökkenés azt a politikust, aki nem tud kínos kérdésekre frappáns válaszokat adni. Egyre kevesebben fogyasztunk politikai híreket, és egyre többen nem a valós teljesítményük alapján ítéljük meg a politikusainkat, hanem annak függvényében, hogy melyik táborhoz tartoznak. Ha a mi kutyánk kölyke, mondhat bármit, szeretjük, ha a másik csapatban játszik, megint csak mindegy, mit mond, biztosan hazudik. Ebben a közegben nem éri meg kemény interjúkat készíteni az újságíróknak, és nem éri meg válaszolni a politikusoknak.

Persze a világ legfejlettebb demokráciáiban sem működik az a tiszta rendszer, amelyben a sajtó a hatalom legfedhetetlenebb kritikusa és ellenőrzője. Ám Magyarországon a szabályozás és a társadalmi környezet is távol áll ettől az idealizált modelltől, amin a gazdasági válság csak tovább rontott. A média világszerte függ a hirdetői bevételektől, ami szükségszerűen torzítja a megjelenő tartalmat. A nagy kólacég drága hirdetéseit rendszeresen közlő újság nem fogja oknyomozó cikkben feltárni, hogy az ital titkos receptjének meghatározó komponense a darált salak. A magyar médiapiac torz szerkezetének köszönhetően nálunk nem csak a piaci szereplők reklámbevételeitől függenek a médiumok, hanem az államtól is. A kis reklámpiacon sokat jelent, hogy a kormány és az ahhoz közeli vállalatok hol hirdetnek. Sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy kritikus cikkeik miatt elveszítsék a kormányzati reklámmegrendeléseket, inkább ellavíroznak a kellemetlen sztorik mellett. És persze vannak az olyan újságok, rádió- és tévécsatornák, melyek egyenesen a hatalom dicsőítéséből élnek, ők kapják is rendesen az állami megrendeléseket.

A pártos sajtó léte önmagában nem sodorja veszélybe a demokráciát. De ha nem maradnak olyan médiumok, ahol olyan újságírók dolgoznak, akik valóban public watchdogként működnek, vagyis ráharapnak a tilosban járó politikus lábszárára, és addig nem engedik el, amíg a) nem mondja el az igazat, vagy b) olyat hazudik, amit tételesen meg lehet cáfolni, akkor hosszú távon bajban leszünk. A magyar politika tálcán kínálja a szaftosabbnál szaftosabb ügyeket, mégis van olyan év, amikor nincs kinek odaadni az oknyomozó újságírásért járó Göbölyös József Soma díjat.

Az újságírói és a jogvédői lét sokban hasonlít: olyan falaknak kell nekirontanunk újra és újra, amik lehet, hogy csak a századik nekifutásra dőlnek le. Következetesen és folyamatosan ostromolni ezeket a falakat kemény munka, de egyben nagy szabadság is: szabadon kimondhatjuk és leírhatjuk a gondolatainkat, és az lehet a mindennapi foglalkozásunk, hogy a hatalmat kritizáljuk anélkül, hogy retorziótól kellene tartanunk. Ez a lehetőség keveseknek adatik meg, akinek mégis, annak kötelessége élni is vele mindig, minden körülmények között. Ha a kevés szerencsés nem így tesz, akkor tényleg felesleges erőltetnünk ezt a demokrácia dolgot.

Dojcsák Dalma

TASZ szólásszabadság szakértő