Legális fűboltok Koppenhágában?

Európában hosszú évtizedekig a hollandok voltak a progresszív drogpolitika éllovasai: itt nyíltak az első kannabiszt áruló boltok és itt hoztak létre először olyan ártalomcsökkentő programokat, mint például a tűcsere vagy a drogfogyasztói szobák. Az elmúlt években azonban Hollandia konzervatív kormányt választott magának, és bár a coffee shopokat nem zárták be, érezhetően lehűlt a politikai klíma. Vannak azonban más országok, amelyek átvették a hollandoktól a stafétabotot és mutatják az irányt – ilyen például Dánia. Koppenhágában a tavalyi év végén úgy döntött a Városi Tanács, hogy tervezetet készítenek a fű legális szabályozására, és azt a kormány elé terjesztik.

A TASZ Koppenhágában készített új filmjét már magyar felirattal is megnézheted!

A politikusokat alapvetően az győzte meg a váltás szükségességéről, hogy a tiltás ellenére a kannabisz már most is könnyen megvásárolható az utcán, sőt, a leginkább éppen azok a tinédzserek férnek hozzá, akik számára a leginkább káros lehet. Az illeáglis kannabizniszt ráadásul olyan bűnszervezetek ellenőrzik, amik egymással is folyamatos bandaharcot folytatnak. A becslések szerint a bűnözők 300 millió eurós bevételt zsebelnek be a kannabiszból, ezt gyakran egyéb bűncselekményekbe fektetik, vagy fehérre mossák és rombolják a nemzetgazdaságot.

 Christiániában, a város hippi negyedében már régebben is működött hasispiac, ami fölött a hatóságok hol szemet hunytak, hol nem – azonban ez a piac is ellenőrizetlen és illegális volt. Már évekkel ezelőtt felvetődött az ötlet a Városi Tanácsban: vajon miért nem nyitnak inkább olyan bolthálózatot, ahol közalkalmazottak ellenőrzése alatt folyhat a forgalmazás, kizárólag felnőttek számára – megnehezítve a tiniknek a fűhöz való hozzáférést? Egyúttal pénzt lehet kivenni a bűnszervezek zsebéből, míg akár évi 100 milió eurós adóbevételhez juttatnák az államot. A dán tervezet orvosolni kívánja azokat a hibákat is, amik a holland coffee shop rendszer sajátjai: a hollandokkal ellentétben ugyanis a dánok a termesztést és a boltok beszerzését is állami ellenőrzés alá vonnák. A boltok nonprofit módon működhetnének és az eladók nem abban lennének érdekeltek, hogy minél többet eladjanak, hanem abban, hogy a fogyasztók érdekeit nézzék – szükség esetén akár beutalják őket valamilyen kezelőhelyre.

 
A dánok nem csak a kannabisszal kapcsolatos politikájukat alakítják át. A fővárosban ugyanis nem kizárólag fűszívók élnek nagy számban, de intravénás heroinfogyasztók is. Ők egészen más problémát jelentenek: a függőség sokkal gyakoribb, a túladagolásos halálesetek száma európai viszonylatban is magas, a fecskendők és tűk megosztása pedig HIV és hepatitis fertőzéshez vezethet. A város Vesterbro negyedében több száz intravénás drogfogyasztó koncentrálódik, nyílt fogyasztói szcéna alakult ki, annak minden zavaró mellékhatásával együtt. A hagyományos leszoktató kezelésre csak a fogyasztók egy töredéke reagál pozitívan, a rendőrséggel folytatott macska-egér harc sem hozott változást. A helyi közösség úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az irányítást, és önkéntesekből egy új módszerrel próbálkoznak: mikrobusszal járják az utcákat, ahol a drogfogyasztók egészségügyi személyzet felügyelete mellett, steril fecskendővel beadhatják maguknak a szert. Így megakadályozhatók a halálos túladagolások és a fertőzések is, és visszaszorul az utcai fogyasztás, akárcsak az eldobált tűk. Magyarországon eközben tűcsere programoknak kell bezárniuk a kormányzati támogatás hiányában, a nyílt színi intravénás szerfogyasztás viszont egyre nő. Vajon meg kell várnunk, amíg HIV-járvány tör ki a fővárosban ahhoz, hogy elfogadjuk a koppenhágaihoz hasonló buszok szükségességét?

Sárosi Péter