Lázár ámokfutása után

A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek és fiatalok a rendszerváltás óta a közoktatási rendszer peremén foglalnak helyet. 1993-ban törölte ez az Országgyűlés a képezhetetlenség kategóriáját, majd – több, mint egy évtizeddel később – elismerte, hogy az érintett gyerekek tankötelezettek. A tankötelezettség elismerése a látványos jogfosztás felszámolását jelentette, és néhányuknak megnyitotta az utat az iskola felé. Legtöbbjük számára az iskolába járás elérhetetlen, ismeretlen lehetőség, néhányuk számára ajándék, bármikor elvehető-megvonható kegyelem – de semmiképen sem az, ami minden más magyar gyereknek: egyszerre jog és kötelesség. Legyünk tisztában az arányokkal: ma Magyarrszágon 760.000 gyereknek (nem elírás: több, mint háromnegyed-millió gyereknek) – legyen ép vagy fogyatékos, autista vagy figyelemzavaros, roma származású vagy migráns, városi vagy falusi – joga és kötelessége, hogy általános iskolába járjon. Lehet, hogy közülük sokan rossz minőségű oktatást kapnak, szegregáltan tanulnak, de joguk van hozzá. 3500 gyereknek viszont nem kötelessége, és csak félig-meddig joga. 

 

Ez a 3500 gyerek súlyosan-halmozottan fogyatékosnak van minősítve, rájuk külön szabályok vonatkoznak. Ha valaki ilyen minősítést kap, akkor kétféleképpen teljesítheti a tankötelezettségét. Főszabály szerint iskolába járással, az eddigi szabályozás szerint legalább hetente 20 órás oktatás keretében. Ha a gyerek nem tud iskolába járni, akkor egyéni fejlesztésben részesül, amelyet otthon vagy a szociális intézményben kaphat meg. Lázár János legutolsó elfogadott módosítója szerint az iskolai óraszámoból a család kérésére engedni lehet, tehát a 20 órás iskolai oktatásra vonatkozó kötelezettség felpuhult. 

 

Ennek az egész szabályozásnak a legfontosabb vonása az, hogy annak ellenére, hogy ezeknek a gyerekeknek az iskolai oktathatósága nem megkérdőjelezhető, hogy nagyon kevés gyerekről és nagyon kevés pénzről van szó, mégsem garantálja a magyar állam az elemi oktatáshoz való jogot. Ennek több oka is lehet, hiszen sokan járnak jól egy ilyen szabályozással; az alábbiakban ezeket kísérlem meg sorra venni. 

 

(2) A gyógypedagógiai iskoláknak nem kötelessége felvenni ezeket a gyerekeket, és igen sokszor nem is veszik fel őket. Ennek a legegyszerűbb módja az, hogy nem tüntetik fel az iskola alapító okiratában ezt az oktatási formát – az iskoláknak ugyanis meglehetősen nagy autonómiája van annak meghatározásában, hogy milyen tevékenységeket végeznek. Ezzel lehetőségük van arra, hogy a leginkább problémásnak érzékelt és jelentős pedagógiai kihívást jelentő gyerekektől megszabaduljanak. Ebben az esetben egy, a gyógypedagógiai iskolarendszeren belüli szelekciós mechanizmusról van szó, amely dinamikájában nem különbözik jelentősen a roma származású és/vagy szegény gyerekeknek a többségi iskolarendszerből a gyógypedagógiai iskolarendszerbe való átcsatornázásától. 

 

(3) A magyar közoktatási rendszer igen szelektív, a gyerekek csoportosítása és kategorizálása révén az iskolarendszer pontos lenyomatát adja a társadalmi szerkezetnek. A gyerekek címkézése révén elérhető ugyanis, hogy legális mederbe tereljük az iskolai egyenlőtlenségeket. A súlyos-halmozott fogyatékosság kategóriájára ebből a szempontból is tekinthetünk: egy olyan kategóriáról van szó, amely a közoktatási rendszer aljára helyezett lefolyóként működik. Az a gyerek, aki ilyen minősítést kap, annak ellenére, hogy színleg tanköteles, teljes egészében kikerül az iskolarendszerből; neki nincsenek igazában jogai. Annak a kevés súlyosan-halmozottan fogyatékos gyereknek, akik iskolába járnak, szerencséjük, nem pedig jogaik vannak – ezt szüleiknél jobban senki sem tudja. A fejlesztő nevelés-oktatás kategóriájának fenntartása tehát azért is jó, mert ennek révén legálisan lehet kirekeszteni gyerekeket az iskolarendszerből. Márpedig így a mindenkori fenntartónak nem kell felelősséget vállalnia az oktatási jogok e csoportjának teljesüléséért. 

 

(4) Az, hogy ebbe a lefolyóba senki sem dugta bele a dugót az elmúlt két évtizedben –vagyis, hogy annak, hogy ezt a kategóriát ebben a formában fenntartjuk – , több oka is lehet. Az előbbi pontban a szociális és közoktatási rendszer érdekeiről és a fenntartókról beszéltem. Ennek a szerkezetnek a része a közoktatás szereplői által osztott közhelyekké kövesedett megyőződések sokasága is, mint például az, hogy "a hazai gyógypedagógia még nem készült fel erre a feladatra", "ezek a gyerekek igazában nem oktathatók", "fejleszteni lehet őket, de iskolában nincs helyük", vagy éppen a sokszor a szülőkbe beleültetett félelem, hogy "csak a szüleik tudnak igazán foglalkozni velük, a szakemberek nem, ezért jobb nekik otthon". E közhelyek közé tartozik az a közoktatási jogszabályokban olvasható állítás is, hogy a halmozottan fogyatékos gyerekek nem tudnak iskolába járni (valójában a magyar gyógypedagógia nem tud mit kezdeni velük), és ide tartozik az a cinikus érv is, hogy a gyermek érdeke az, hogy őket az iskolába járásra nem kötelezik. Pedig ők a legtöbb szempontból éppen olyanok, mint a többi gyerek, a pedagógiának pedig éppen úgy tudnia kellene velük mit kezdenie, mint a többi háromnegyed-millióval. Ezek a közhelyek arra jók, hogy meghatottságtól könnyes szemekkel és jó lelkiismerettel nézzünk rájuk, miközben megfosztjuk őket jogaiktól. 

 

Röviden: a jelenlegi helyzet jó a megszűnésre ítélt, de nagyon is szívós bentlakásos intézményeknek, a gyógypedagógiai iskoláknak és az iskolafenntartóknak. Csak az érintett gyerekeknek és családjaiknak nem jó. 

 

Ezeken a szerkezeti adottságokon sem Lázár János meggondolatlan és felelőtlen javaslata, sem pedig annak szerencsétlenre sikeredett revideálása nem változtatott, rontani azonban mégis sikerült valamennyit a helyzeten. A szülő kérésére most már az iskolai óraszámokból is engedni lehet – ez csak látszólag növeli a családok döntési jogosítványait. A legrosszabb helyzetben lévő családokra ugyanis eztán nyomást is lehet majd gyakorolni: ha messze van az iskola, ha az iskola nem szán elég időt a gyerekre, mert nincs gyógypedagógusa, akkor annak nem az lesz a következménye, hogy meg kell oldani az utaztatást vagy a szakemberhiányt, hanem az, hogy – megfelelő tájékoztatás és meggyőzés után – a “család kérésére” leadnak majd az óraszámokból. A nyomor, a szegénység és a tájékozatlanság sok családot kényszeríthet erre. 

 

 

Pedig lehetőség van arra is, hogy a családok számonkérjék gyermekeik és saját jogaikat. Erre december 2-án láthattunk a jövőre nézve reményt keltő példát: Lázár János ámokfutásának egyetlen kézzelfogható eredménye az lett, hogy a családok és az érintettek kiálltak a jogaikért, demonstrációt szerveztek, és elmondták, hogy mit várnak képviselőiktől. Két követelésük volt, az egyik teljes egészében, a másik pedig részben teljesült. Megtapasztalhatták, hogy fogvacogtató hidegben is képesek látható tömeget alkotni, és képviselőiket tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Ennek a kormánynak a képviselőit eddig alig valaki tudta rávenni meggondolatlan javaslatainak visszavonására – kétszáz szülőnek, szimpatizánsnak és gyereknek ez most mégis sikerült. Ha ezen az úton haladnak tovább, többet is elérhetnek. 

 

Verdes Tamás