Azért vannak, hogy mások jól élhessenek

„Nem jártunk ki sehova, a lakóotthonban viszont jó, nem vagyunk bezárva, mint az intézetben, ahol csak ülni kellett, az udvarra se mehettünk ki” – meséli a TASZ Láthatatlanok című dokumentumfilmjében Baranyi Éva, aki ma a Tarka-Barka Lakóotthonban él. Több mint 10 év telt el azóta, hogy egy fogyatékos embereket gondozó, nagylétszámú intézetből egy bajai lakásba költözött társaival, ahol a szükségleteihez mérten segítséget kap.

Magyarországon 15 ezer fogyatékos ember él tömegintézményekben, távol a városoktól, elzárva a társadalomtól. A TASZ Láthatatlanok című 45 perces dokumentumfilmje az ezekben az intézményekben élő fogyatékos emberek helyzetével ismertet meg, és bemutatja, milyen életminőség-javulást jelent számukra, ha az átlagosan 100-130 fős intézmények helyett családias kisközösségekben telnek napjaik. Verdes Tamás dokumentumfilmjét a TASZ filmklub kedd este mutatta be, utána Baranyi Éva, Kovács Melinda, az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségének ügyvezetője, Petrich István, a BKMÖ Őszi Napfény Integrált Szociális Intézmény igazgatója, illetve Verdes Tamás beszélgettek a filmről és az abban felvetett kérdésekről.

A beszélgetés gyorsan eljutott ahhoz az alapkérdéshez, hogy a kitagolás megvalósítása, azaz a tömegintézmények kiváltása kislétszámú lakóotthonokkal mennyiben finanszírozási, illetve hozzáállás kérdése. Többen, köztük a közönség soraiban ülő szakemberek, egyetértettek, hogy szemléletváltásra van szükség, először a több évtized alatt kinőtt falakat kell ledönteni. Érvként elhangzott például, hogy a kitagolásról szóló 1998-ban megszületett döntés ellenére az állam 23 milliárd forintot fordított a tömegintézményekre, miközben ezt a pénzt lakóotthonok alapítására is költhette volna. A térítési díjak mértéke sem cáfolta álláspontjukat – a következő adatok hangzottak el: míg egy lakóotthonban havonta 50-120 ezer forintba kerül a gondozás, addig egy nagy intézményben ez havi 70-80 ezer forint.

Baranyi Éva a társadalom felkészületlenségét cáfolva arról mesélt, hogy a hétköznapi életében résztvevők, szomszédok, bolti eladók, vagy akár a segítők, minden esetben kedvesek és segítőkészek. A felidézett tapasztalatai, a sorra említett nevek és események azt támasztják alá, hogy a helyi közösségekben a fogyatékos személyeket pozitívan fogadják, beilleszkedésükben részt próbálnak vállalni.

Az is kiderült, hogy a fogyatékos emberek felkészítése a kitagolásra komoly szakmai munkát igényel. Ennek hiányában előfordulhat olyan is, hogy – ellentmondva a tudománynak és a gyakorlatnak – egy 20-30 éve intézményben élő fogyatékos úgy határoz, marad, hiszen nem is kerül olyan információ birtokába, amiből kiderülhetne számára, milyen lehet másként élni. Az intézményi viszonyokat belülről ismerő szakemberek cáfolták, hogy a szakmai munkában és a körülményekben ne történt volna érdemi javulás az elmúlt 20 évben. A civilek ugyanakkor kitartottak amellett, hogy ha akár meg is valósulnak fejlesztések, az intézményben továbbra is egy legalább 100 fős közösség él együtt, ahol az egyéni igényeket kevésbé lehet szem előtt tartani.

Felmerült, hogy mi lesz a jelenleg nagy intézményekben dolgozó, de amúgy szakképzetlen, városoktól, egyéb munkalehetőségtől távol élőkkel, ha átalakul az ellátórendszer. A szükséges politikai döntés halogatását támasztja alá az a közönség soraiból érkező megjegyzés, hogy a településen működő tömegintézmény bezárását támogató országgyűlési képviselő vagy polgármester a későbbiekben hiába számít az addig ott dolgozó akár 100-200 ember szavazatára. Márpedig egy-egy kisebb településen ez meghatározhatja a választások kimenetelét.   

A szakemberek szerint a munkaerőigény nagyságrendje érdemben nem változik, csak a kisebb, integrált közösségek létrejöttével földrajzilag szétszórtabban lesz majd szükség a segítők munkájára. Feladatkörük pedig várhatóan kiterjed majd az ápolásra, gondozásra, emellett pedig a közösségi szolgáltatásokra, napközbeni tevékenységekre.

A súlyosan fogyatékos emberek kitagolásának kérdésében nem kerültek közel az álláspontok. Intézményi oldalról nézve költségesnek tűnik, ezért gyakori az az érv, hogy esetükben nagyobb közösségekben érdemes gondolkozni. A civilek szerint viszont önmagában az a tény, hogy egy súlyosan fogyatékos ember családias közösségben élhet, fejlesztő hatású, jelentős állapotjavulást eredményezhet.

Egy szülő azzal a gondolattal zárta a beszélgetést, hogy szerinte az érintetteket az zavarja a legjobban, hogy nem látják, mi lesz a gyermekükkel, ha ők már nem tudják gondozni. Egy dolgot határozottan kijelentett: mindent megtesz azért, hogy a gyermeke nehogy valaha is tömegintézménybe kerüljön.

Zsolt Melinda, TASZ