Gondatlan gazda, gondos nyilvánosság

Képzeljük el, hogy az autó szervizben közlik az elvégzett karbantartási munkáért fizessünk X ezer forintot. Nyilvánvaló, hogy rákérdezünk: pontosan milyen szolgáltatásért fizetünk, milyen javításokat eszközöltek karbantartás címén. Egy nem teljesen balek autótulajdonos nem fizet egy fillért sem, ha nem kap részletes tájékoztatást. Az állam azonban nem feltétlenül ilyen makacs tulajdonos. A Fővárosi Önkormányzat példának okáért egy híd felújítására szerződött három nagy céget tömörítő MH 2010 konzorciummal, amely negyedévente ad teljesítési igazolást a megrendelőnek. A mindössze egy oldalas, második részszámla általános kiadásként 695 millió forintos tételt tartalmaz – hogy pontosan ez mit takar, azt nem lehet tudni. Ezt látván felmerül: az ország legnagyobb önkormányzata megelégszik az ellenőrzésnek ezzel a bemondásos formájával? A válasz az, hogy igen: mivel fix áras megrendelésről van szó, nem bajlódnak a részletekkel, hiszen többet úgyse kérhetnek. A gondos gazda ideájától kissé távoli kép komoly aggályokat kelt. Öröm az ürömben, hogy a magyar jog szerint a közvagyonnal való gazdálkodás ellenőrzése – éppen az ilyen nemtörődömség miatt - nem az állam monopóliuma. A közpénzek átláthatóságának igen progresszív szabályozása révén - elméletileg! – mindenki jogosult tájékozódni, akár az önkormányzat helyett is. Így tett Tenczer Gábor újságíró is, aki többek közt arra kérdezett rá az MH konzorciumnál, hogy ez a 695 millió forintos általános kiadás mit takar pontosan. Az adatok nem léteznek, a konzorcium nem perelhető, egyébként is titoktartási kötelezettség terheli, hiszen az információ üzleti titok – lényegében így foglalható össze a felújítást végző cégeket tömörítő szervezet álláspontja. Az eset a bíróság elé került, hiszen ha a konzorcium nem hajlandó tájékoztatást adni, a városvezetés nem rendelkezik releváns adatokkal, akkor nem fog egyhamar tisztulni a kép.

A közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény alanyi oldalról szabályoz: a közfeladatot ellátó  szerveket kötelezi a kezelésükben lévő információk megosztására.  A nyilvánosságáért folyó meccsek visszatérő kérdése, hogy a kért adat üzleti titok-e. Erről a Ptk. csak dicsérhetően előírja, hogy a közpénzek –állami, önkormányzati vagyon és uniós források- felhasználásának megismerését csak nagyon szűk körben lehet üzleti titoknak minősítéssel korlátozni. A Ptk. tehát tárgyi oldalról közelít: ahol közpénz csordogál ott a nyilvánosság a főszabály attól függetlenül, hogy ki – államnál, önkormányzatnál vagy magáncégnél – költi el adóforintjainkat. 

Egyelőre csak az ítélet szóbeli indokolása ismert, a részletes írásbeli döntés még nem, így a jelenleg rendelkezésünkre álló érveléssel foglalkozunk. A bíróság azzal az indokkal utasította el a keresetet, hogy a Konzorcium nem lát el közfeladatot, és ebből következően nem tartozik az adatvédelmi törvény hatálya alá. Nem nehéz nem észrevenni, hogy a bíróság kizárólagosan alanyi oldalról közelítette meg a kérdést: a konzorcium számára konkrét jogszabályi előírások nem léteznek, nevesítve nem szerepel semmilyen jogszabályban.

Ez a rigorózus, jogfelfogás azonban féloldalas. Kétségtelen tény, hogy az önkormányzati vagyon karbantartása nem magáncégek feladata, mert ez az önkormányzatot terheli. Jogszabály rögzíti, hogy a Főváros köteles a tulajdonában álló dolgok karbantartására, a Margit-híd beruházásáról is született önkormányzati rendelet. Budapest azonban – annak ellenére, hogy az ország legerősebb önkormányzata - nem omnipotens, így többek közt híd szerkezetet sem tud cserélni. Demszky Gábor nem a városháza pincéjéből hozta elő a metróépítéshez szükséges fúrópajzsot, és vélhetően Tarlós István sem arra gondol, hogy maga fogja lapátolni a földet, amikor a metróberuházás rendbetételéről szónokol. Ezért csodák csodájára: profi kivitelezőket bíznak meg a munka elvégzésével. Attól azonban, hogy az önkormányzat teendőit egy magáncég végzi el (közpénzből), az még közfeladat marad. Ezzel ellentétes álláspont az átlátható állami működés kijátszásának kimeríthetetlen tárházát teremti meg, teret engedve a korrupciós praktikáknak. A katonaság megszervezését, mondjuk, nem lehet rábízni egy betéti társaságra, de a közfeladatok igen nagy halmazát lehet piaci szereplőkkel elvégeztetni. Ám ettől még a haza védelméhez hasonlóan a hídfelújítás is közfeladat, A kettő közötti különbség csak látszólagos. A bíróság döntése ezen a hamis látszaton áll. A bíró akkor járt volna el helyesen, ha a Ptk. szemléletét veszi alapul, és a közpénz használat szempontját helyezi előtérbe. Egy olyan szolgáltatás, amely kizárólag közpénz felhasználásával valósul meg, közfeladatnak tekintendő. Ezt igazolandó, idézzük fel az ún. Gripen-ügyet. A magyar állam közel kétszáz milliárd forintot költött a Saab/Gripen csoport által gyártott vadászrepülőgépek megszerzésére. Az ügylet fontos eleme volt az ún. ellentételezési megállapodás: a svéd szerződő partner a teljes vételárat Magyarországon volt köteles befektetni. A per kérdése az volt, hogy a svéd vállalat mely magyar vállalatokat és milyen mértékben talált érdemesnek pénzügyi beruházásra. A bíróság annak ellenére döntött a nyilvánosság javára, hogy ha valaki, akkor egy svéd cég egészen biztosan nem végez magyar jogszabályokon alapuló közfeladatot. Az ügylet nyilvánosságának az volt az oka, hogy mindezt magyar közpénzek elköltésére tekintettel tette, a vadászgépek vásárlása hiányában nem valószínű, hogy eszébe jutott volna súlyos milliárdot a térségbe csoportosítani.  A Margit-híd üggyel a közpénz–felhasználás közvetlenül történik. A híd-perben született elsőfokú döntés logikáját tehát a joggyakorlat már lényegesen meghaladta. Az információszabadságnak fontos értelmezési tartománya a közfeladatot ellátó magánszereplők kontrollja, ezért túl kell lépni az alkotmányos jogok gyakorlását ellehetetlenítő egyoldalú szemléleten.  Az állami gazdálkodás strukturális pluralizmusa nem vezethet a közpénzek kontrolljának eróziójához. Ha mégis, akkor a nyitott köztársaságból zártkörű részvénytársaságok tömege lesz.

Hüttl Tivadar – Szigeti Tamás