A nyomor pusztít, mint a szennyes árvíz

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Dudás Attilával az igrici TASZPONT előtt

 

Vegyük például Igricit, ahová a TASZ munkatársaként volt alkalmam ellátogatni a múlt héten. Bár falak még nem épültek a romák végleges kiközösítésére, mint Szlovákiában, az elmúlt két évtized szegregációs politikájának jelei akkor is nyilvánvalóak lennének, ha emberek nem is járnának az utcán. A faluba vezető út mentén a közmunka program keretében betanított munkások nyírják a tökéletesen gondozott pázsitot, büszkén lengedez az uniós zászló a takaros virágágyásokkal és tujákkal beültett park felett. Eurokomfortos falu. Legalábbis első blikkre az, és annak, aki csak keresztülrobog rajta az autójával. Alig néhány utcával lejebb ázsiai állapotok fogadnak minket: a romák lakta alvég utcáin nincs közvilágítás, nincs csatornázás, nincs köves út és járda – csak sár és nyomor. Vannak roskadozó házak, amelyek félig összeroppantak már saját súlyuk alatt, mégis lakják őket. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon az uniós támogatásokat valóban arra kellett-e fordítani, hogy tökéletesen értelmetlen pázsit- és sövénynyírászati szakembereket képezzünk egy olyan faluban, ahol egyes családok házában még villany sincs?

 

Bekanyarodunk egy ház elé a faluvégen – lepukkant, elhagyatott, sötét, akik itt laknak, le se tagadhatnák, hogy szegények, mint a templom egere. Pont ilyeneket szemeltek ki maguknak a rasszista gyilkosok cigányvadászataik során. Budapesten gyűjtött ruhaadományokat hoztunk egy itt élő családnak. A családfő ellen jelenleg büntetőeljárás folyik garázdaság miatt. A rendőrség szerint egy szomszéd családdal verekedtek össze, úgy kellett őket szétválasztani. Ő teljesen más történetet mond el nekünk. Valóban összeszólalkoztak egy helyi roma család tagjaival, azonban tettlegességre nem került sor, csak ordibálásra. A másik család által értesített rendőrök viszont figyelmeztetés nélkül berontottak a házukba és ott ők verték össze a férfiakat, akiket elvittek a rendőrségre, és tovább folytatták a bántalmazást. “Én mindig elviszem a balhét azért, amit csináltam,” mondja a férfi, akinek a karján a börtöntetoválások arról tanúskodnak, hogy valóban sokszor elvitte már a balhét. “Most azonban nem csináltam semmit.”

 

Az itt élők már megtanulták, hogy a hatósággal szemben mindig ők húzzák a rövidebbet, akár ártatlanok, akár nem. Ezt a szemléletet jött most alapjaiban megkérdőjelezni a TASZ Borsodba. A jogvédelem eddig sokak számára urbánus úri huncutságnak számított – a TASZ Romaprogramjának ugyanakkor eltökélt szándéka, hogy elvigye azt a borsodi falvak mélyszegénységben élő lakosságához. Tavaly a romagyilkosságok és a Jobbik-provokációk árnyékában a TASZ úgy döntött, hogy beszáll a romák jogainak érvényesítéséért folyó küzdelembe. Április elsejétől létrehoztuk a Romaprogramot, amelynek céltérületei Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megye. A Romaprogram valójában nem csak romákról és nem csak romákhoz szól. Célja, hogy a leghátrányosabb helyzetű kistelepülések lakói számára is éppen annyira kézelfogható valóssággá váljon a jogállam, mint a Pozsonyi úton (avagy a budapesti Sunset Boulevard-on, copyright Spiró György). Munkatársaink fáradthatatlanul járják az észak-magyarországi falvakat azért, hogy segítséget és eszközöket nyújtsanak a roma közösségek önszerveződéséhez, a jogsértések kivizsgálásához és a hatóságokkal való párbeszéd javításához. Az online kommunikációs technológiák a jogvédelmet is forradalmasítják. Néhány hónappal ezelőtt helyi önkéntesek házába kihelyezett jogsegélyállomásokat (TASZPONTOKat) hoztunk létre, ahol az ügyfélfogadási időben lehetőség van arra, hogy a potenciális ügyfeleink Skype-on keresztül kérjék ki a budapesti ügyvédek véleményét.

 

A romáknak ugyanis nem csak ruhára és élelemre van szükségük, nem csupán az általunk fogyasztott anyagi javakból részesülnek csekélyebb arányban – de a “jog asztaláról” is csak a morzsák jutnak nekik. Márpedig a sztereotípiákkal ellentétben a nyomorból való kilábalást a jogfosztottság hátráltatja igazán, és nem pedig a romák állítólagos genetikailag vagy kulturálisan bekódolt “lustasága”, esetleg csirkelopásra való hajlama. Móricz Zsigmond jól írja, hogy van a tisztes szegénység és van a nyomor. Az előbbi iparkodásra késztetheti az embert, a nyomor azonban csak árt és pusztít, mint a szennyes árvíz. A borsodi falvak népének egy jelentős része ma nem tisztes szegénységben él, hanem nyomorban – és ebbe a nyomorba tudatosan visszalöki őket a körülvevő társadalom. És mindegy egyes visszalökéssel csökken a jogállamba és a tisztes életbe vetett hitük.


 

 

 

Az igrici alvégen odakerekezik mellénk egy fiatal roma férfi a biciklijén, és megkérdezi, tudnánk-e segíteni neki, ugyanis leégett a háza. Juhász Pétert, a TASZ Romaprogramjának munkatársát nem először keresik meg a környéken élő romák hasonló panasszal. A rendőrség gyakran meg sem kezdi a nyomozást az ilyen ügyekben: “hiszen mindenki tudja, hogy a cigányok azok olyanok”, hogy égve hagyják a gázt, a csikket vagy bekapcsolva az elektromos készülékeket, aztán csodálkoznak, hogy leég a ház. A roma fiatalember azonban állítja: a háza fényes nappal égett le, amikor senki sem volt otthon, és semmit sem hagytak égve. “A házamat felgyújtották,” jelenti ki keserűen. Túl sok ilyen történetet lehet hallani mostanában Borsodban. Túl sok jel utal arra, hogy amennyiben a romák a szóbeli fenyegetés hatására nem hajlandók eltakarodni, akkor a szomszédok maguk veszik kezükbe a megoldást. Ilyenkor annyit tudunk tenni, hogy a TASZPONThoz irányítjuk a károsultat, és arra kérjük, beszéljen egy ügyvédünkkel, hogy a hatóságok ne tudják elsikkasztani a nyomozást és agyonhallgatni az ügyet. Az önbíráskodás helyett a jog medrébe próbáljuk terelni az események menetét.  

 

Az igrici TASZPONTot saját kis kertesházában működtető Dudás Attila azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek sikerült otthagyniuk a cigánysort. A nyomorból feltornázta magát a tisztes szegénységbe. A jogvédők segítségével szerzett új számítógépen bekapcsolódott a világhálóra, ahol a Vaterán használt bútorokra és egyéb hasznos holmikra licitál, és azt tervezi, hogy használt ruhák eladasából próbálja előteremteni a betevőt az asszony és a három gyermek számára. A kertjében paradicsomot termeszt, de már elkészült az új krumpliverem és csirkeól is, jövőre még nyúlketrecet is építeni akar – az alapanyagokat persze szintén a netről szerzi be. Facebook és nyúlketrec: a 21. századi gazdálkodónak mindkettőre szüksége van. Keddenként jogsegélyszolgálatot tart a helyi romák számára, büszkén mutogatja a ház falára kihelyezett táblát: “TASZPONT jogsegélyszolgálat”. Brandépítés folyik a borsodi falvakban. Úgy érzem, nemsokára a TASZPONT-tábla éppen olyan presztízst fog kölcsönözni az ott lakónak, mint a “tiszta udvar, rendes ház”.

 

Igriciből Sajóbábonyba vezet az utunk. A falu nevét tavaly novemberben kapta fel a média, amikor a gárdisták emlékezetes erőfitogtató szemlét tartottak a helyi romák megfélemlítésére. A szocializmusban a falu lakosságának nagy része a közeli BÉM üzemben dolgozott, a rendszerváltás óta azonban kevés a munka – és ami van, oda se vesznek fel képzetlen romákat. A falu “cigánysorán”, a Dankó Pista utcában itt is kriminális állapotok uralkodnak. Hatalmas pocsolyák és kátyúk között araszolunk, a roskadozó házak udvarain rongyos gyerekek játszanak, a felnőttek kíváncsian néznek ki az ablakon jöttünkre. Az egyik ház előtt egy roma fiú éppen ráakasztja az áramlopót a villamos vezetékre. Erről Illyés Gyula sorai ugranak be: “Ha mindenük megvolna, egész nap a citerát vernék és a hasukat süttetnék a nappal, miattuk akár kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ez valószínű; ha mindenük megvolna. De semmijük sincsen, s így dolgoznak s közben ahol tehetik, magyarán szólva, lopnak, mint a pinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami atavisztikus klan-szellem vezérli őket, ahogy mondtam, a közös szervezésből közös elosztást sugalló szellem; ez azonban napról napra gyöngül.” Ma erről a jellemzésről mindenkinek a romák jutnak szébe – pedig Illyés Gyula a dunántúli magyar szegényparasztokról írta mindezt a két világháború közt. Nem a bőrszín köti össze a régi zsellérek és nincstelenek sorsát napjaink roma szegényeivel, hanem a nyomor. Akik "cigánybűnözésről" hazudnak nekünk, nem sűrűn olvashatják a népi írókat. 

 

Egy helyi családhoz igyekszünk, Béláékhoz. Béla elvállalta, hogy a TASZ “Szólj bele!” programjának helyi koordinátora legyen. Ez a program az információszabadságról szól, amiről a borsodi romák többsége azt sem tudja, eszik-e vagy isszák, és hogy miért fontos az életkörülményeik alakítása szempontjából. A program keretében elmagyarázzuk nekik, hogy az adófizetőknek joguk van megtudni, mire költötte az önkormányzat az adójukat: hogy mennyit költöttek az elmúlt években útfelújításra, csatornázásra, szemétszállításra stb. – és ebből mennyit költöttek a romák által lakott utcák, használt közterek felújítására, karbantartására. Mindez közérdekű adat, amit ki lehet kérni, és visszautasítás esetén akár perelni is – a TASZ pedig igyenes jogi képviseletet biztosít a stratégiailag fontos ügyekben. A tapasztalatok azt mutatják, hogy sok önkormányzat aránytalanul kevesebbet költ a romák által lakott településrészek fejlesztésére, és egyéb területeken is sok diszkriminatív döntés születik, amiről ugyanakkor nem tud, nem beszél senki. Az információ olyan hatalom, amely rövid távon napvilágra hozza, hosszú távon pedig megszüntetheti a diszkriminációt.

 

Novemberben bejárta a sajtót, hogy a kapára-kaszára kapott romák Sajóbábonyban megtámadtak és szétvertek egy nem romák által vezetett autót a falu határában. Gárdistáknak hitték őket, de később kiderült, nem azok voltak, csak néhány rémült látogató, akik rossz helyen voltak rossz időben. A romagyilkosságok és a gárdista tüntetések felfokozott hangulatát tekintve igazából az a csoda és szerencse, hogy nem folyt vér. A pontos eseményeket már nem lehet rekonstruálni, és az elkövetőket sem sikerült azonosítani a helyszínen. A rendőrségnek azonban bűnbakok kellettek, ezért pongyola személyleírások alapján gyorsan előállítottak a faluból néhány roma férfit, akik azóta is előzetesben ülnek Miskolcon. A gárdista rendzavarók közül persze azóta sem indult büntetőeljárás senki ellen, és máig sem kaptunk megnyugtató választ arra, hogyan fordulhatott elő az, hogy a Jobbik és a gárdisták egy általános iskolában tarthatták sajtótéjékoztatójukat rendőri biztosítás mellett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A sajóbábonyi TASZ-pont önkéntese, Csóka Károly “szerencsés”, van munkája. Azért írom idézőjelben, mert Karcsi nagy álma nem az, hogy a hétből 6 napot a Bosch-gyár üzemében töltsön a futószalag mellett havi 60 ezer forintos fizetésért, csak hogy a családjának ne kopjon fel az álla. A jó eszű fiatalember nagy álma a továbbtanulás, a kiemelkedés. Esélyt akar arra, hogy bizonyítson. És nem csak a maga, hanem az egész roma közösség számára. Ezért is vállalta a TASZ jogsegélyállomásának vezetését. Azóta lelkes Internet-használó, már Facebook profilja is van, és az önkormányzati választáson is indul. Azt mondja, csak az tudja elkeseríteni, amikor a saját sorstársaiban nem látja ugyanazt a lelkesedést és kiemelkedési vágyat, ami benne ég. Persze nehéz úgy kiemelkedni, hogy közben állandóan visszanyomják az embert.

 

Saját édesapja a példa, Csóka József, aki a gárdista balhé idején veszítette el a beszédkészségét. Már akkor felment benne a pumpa, amikor nem helybéli Jobbikosok jelentek meg az utcájában, ahol elkezdték fotózni a romákat, köztük őt és a családját is. De az már sok volt neki, amikor a pánikba esett unokáit a gárdisták sorfala között kellett kimenekítenie az iskolából – az iskola igazgatója ugyanis kiadta a tornatermet a Jobbiknak sajtótájékoztató tartása céljából, miközben az épületben még ott voltak a tanulók. Agyvérzést kapott, és azóta sem képes a normális beszédre. Az írást is újra kell tanulnia, keserűen mutatja azt a füzetet, amelyben a betűvetést gyakorolja. Mintha csak egy kisiskolás füzetét látnám. Az egész életében tisztességgel élő és dolgozó férfit a többségi társadalom visszalökte oda, ahonnan egész életében megpróbált kiemelkedni.

 

A TASZ Romaprogramja jelenleg csepp a tengerben: korlátozott földrajzi területen, korlátozott fókusszal működik. Mégis, a TASZPONTOK talán elindíthatnak valamit, amire eddig nem nagyon volt példa. Ha megfelelő számú hasonló kezdeményezés indul megfelelő társadalmi támogatással, akkor még meg lehet akadályozni a spirói negatív jövőkép megvalósulását és meg lehet állítani az ország széttöredezését. 

Sárosi Péter