Meddig zárjuk még tömegintézményekbe a fogyatékos embereket?

1998-ban törvény rögzítette, hogy a fogyatékos személyeket elzáró tömegintézmények legnagyobb részét 2010 január 1-ig meg kell szüntetni, s ekkorra biztosítani kell, hogy az érintettek emberléptékű, kiscsoportos lakóközösségekben éljenek; vagyis azt, hogy az államszocializmus által a társadalom láthatatlan és eldugott zugaiba száműzött emberek visszatérhessenek a hétköznapi élet megszokott színtereire: a szomszédságunkba.

A köztársasági elnök most aláírta a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény módosításáról rendelkező jogszabályt (2010. évi XXXIX. törvény). Ezzel véglegessé vált: az intézmények felszámolásáról a következő kormánynak kell stratégiát alkotnia, egyszersmind döntenie kell az intézményrendszer megreformálásának végső határidejéről. A most eltörölt  határidő 12 éves volt.

E bő évtized alatt a hazai szociálpolitika ebben a kérdésben jottányit sem lépett előre, s a reform folyamatos elnapolása idén januárban Magyarország körmére égette a határidőt. Az emberi jogok szempontjából az egyik legfontosabb fogyatékosságügyi kérdésben a rendszerváltó kormányok ugyanis következetesen jártak el: miközben hazánk csatlakozott az Európai Szociális Kartához, a Fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ egyezményhez, megalkotta a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt és kidolgozta az Országos Fogyatékosügyi Programot – vagyis egymás után írta alá vagy adta ki az intézményrendszer megreformálásáról (is) szóló dokumentumokat –, addig folyamatosan fejlesztette és pénzelte a lebontásra ítélt, emberi jogokat sértő és elavult struktúrát: fogyatékos emberek tömegeit zárta el az ötvenes években államosított határszéli kastélyépületekben vagy a rendszerváltáskor visszamaradt egykori bérkaszárnyákban.

Mindez aligha tekinthető esetleges hibának vagy egyszerű szakmai balfogásnak. A nagy létszámú intézmények ugyanis meglévő társadalmi szükségleteket elégítenek ki. Nem csak értelmi fogyatékos, autista és mentális zavarokkal élő emberek sokaságát vonják ki a társadalomból, ennél fontosabb funkciójuk is van. Megannyi településen a helyi fogyatékosok otthona adja a legtöbb munkahelyet azoknak a lakosoknak, akik máshol nagyítóval sem találnának maguknak munkát. Az intézményrendszer az ő szükségleteiket elégíti ki, s ezzel a társadalmi béke megőrzésének egyik legfontosabb lokális tartópillérét adja az alulfoglalkoztatott régiók számos településén. Mások megélhetésének és státusbiztonságának fenntartásáért fogyatékos és mentális zavarokkal élő állampolgárok sokasága, 23 ezer „ellátott” emberi és állampolgári jogaival, személyes szabadságával fizet. A hazai társadalompolitika fent említett kétarcúságának megvan tehát a funkciója: a külső nyomásnak és nemzetközi elvárásoknak való megfelelés igyekezete, az emberi jogokat rögzítő törvények révén felmutatható „nyugatos jogalkotás” mellett egy kórosan és tartósan alul-foglalkoztatott társadalom belső feszültségeit söpri a szőnyeg alá, miközben láthatatlanná teszi a fogyatékosság problematikáját. A hazai társadalompolitika e „feladatot” az emberi jogok rovására is rendben és folyamatosan végzi. A 12 éves határidőből való kifutás, az elnöki aláírás azonban arra utal: a társadalmi igények minden áron való kielégítése, a konfliktusok lefojtásának politikája előbb-vagy utóbb legmodernebb társadalompolitikai szándékainkat is kikezdi, és lassan európai mércével mérve is színvonalasnak tekinthető törvényeinket koptatja el.

A fogyatékosságügyi törvény komolytalanná válását nem csak a határidőből való kifutás országgyűlési és elnöki jóváhagyása mutatja meg. A módosított jogszabály szerint 2013-ig 1500 nagy létszámú bentlakásos intézményei férőhelyet kell megszüntetni az európai fejlesztési források terhére, s ugyanennyi fogyatékossággal és mentális zavarral élő ember számára kell emberléptékű lakhatást biztosítani. A progresszívnek tűnő és határidővel címkézett rendelkezés mégis ellentmondásos: a közösségi források e célra történő felhasználásának kötelezettségét ugyanis a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség már korábban rögzítette. Még akkor is, ha – ellentmondva saját céljainak, de követve a hazai szociálpolitika fent jellemzett irányvonalait – valójában nem erre költötte volna el a forrásokat. Érdemes felidéznünk: 2009 őszén az NFÜ Bentlakásos intézmények kiváltása című pályázati kiírásai miatt azért kellett nemzetközi és hazai civil szervezeteknek és szakmai műhelyeknek tiltakozniuk, mert a nagy létszámú intézmények megszüntetését és kiváltását célzó, mindösszesen 10 milliárd forintos pályázati konstrukcióban akár 150 főt befogadó intézmények építésére is lehetett volna pályázni. A nagy létszámú bentlakásos otthonok megszüntetésére tehát a törvénymódosítás elfogadását megelőzően már felcímkézett közösségi források álltak rendelkezésre, amelyet korábban a pályáztató céljával ellentétes módon használt volna fel. A most módosított jogszabály e passzusa valójában csak arra „szólítja fel” az NFÜ-t, hogy a forrásokat valóban arra költse, amire azokat a közösségi iránymutatások szerint hazánknak költenie kell (az ügy előzményei és aktuális fejleményei itt olvashatók). Röviden: a módosítással elfogadott egyetlen konkrét fejlesztési előírás a meglévő döntést ismétli és erősíti meg.

Az életbe lépett módosítás támogatásra érdemes elemét azok a szociális törvénybe ágyazott rendelkezések jelentik, amelyek megtiltják, hogy a központi források (címzett támogatások) terhére újabb intézményeket hozzanak létre, továbbá azt, hogy új férőhelyek beépítésével még zsúfoltabbá tegyék az intézményeket. Mindazonáltal a jogalkotó sem határidőt, sem forrásokat, sem felelősöket nem rendelt az intézményrendszer tényleges reformjához, sem korábban, sem most. Úgy vélem, hogy a módosítás három feladatot teljesít: (1) a kormány nem csak a feladat megoldását, de annak végiggondolását is a következő kabinetre hárítja; (2) a közösségi források törvényi megkötésével és az intézményrendszer további növekedésének fékezésével lehetővé teszi, hogy hazánk nemzetközi színtéren ne legyen elmarasztalható, végül (3) egyetlen számon kérhető, a költségvetést terhelő beruházással járó kötelezettséget sem vállal.

A jelképessé vált – mert kormányokon, fenntartókon és intézményeken számon nem kérhető, igazában soha komolyan nem vett – határidő eltörlése 12 év következetes halogatásának logikus következménye, az intézményrendszer egy részére kötelezővé tett növekedési tilalom pedig olyan minimum, amelyre még nincs okunk büszkének lenni. A határidőt nem érdemes siratnunk. Hiszen egy bő évtized alatt még arra sem volt jó, hogy a hazai szociálpolitika irányítói legalább a tervezés szintjén végiggondolják az elhatározott reform elemi feltételeit. De nem volt elég arra sem, hogy a civil társadalom – rendkívül gyenge próbálkozásaival együtt is – erre hivatkozva napirenden tartsa és kikényszerítse a törvény legalább részleges betartását. A törvény jelenlegi változata már nem rendel céldátumot a reformhoz, de egy újabb határidő mégis olvasható benne: a jogszabály szerint a kormányzati stratégia elkészítését és az új határidő kijelölését 2010. december 31-ig kell elvégeznie a jogalkotónak. A hazai társadalompolitikának egy szűk éve van rá, hogy az egykor elhatározott reformról végre érdemi mondanivalót fogalmazzon meg.

Erre immáron törvény kötelezi őket. De az utóbbi évtized tapasztalatai arra utalnak, hogy a valódi előrelépéshez – és persze ennek előkészítéséhez – a mainál hatékonyabb és erősebb társadalmi kontrollra, fogyatékos emberek, családjaik, civilek, emberi jogi szervezetek és tudományos műhelyek folyamatos és intenzív jelenlétére van szükség.

Verdes Tamás