Az egyik szerint garázda, a másik szerint rasszista

Nyolc nap különbséggel született jogerős döntés két nagyon hasonló büntetőügyben – nagyon különböző eredménnyel. Az egyiket a Debreceni Ítélőtábla, a másikat a Miskolci Törvényszék hozta, mindkettő másodfokon ítélkezett. Az előbbi szerint magyarellenes gyűlölet-bűncselekményt követtek el a sajóbábonyi romák, amikor gárdistáknak gondolt személyek autójára támadtak, és a bíróság még súlyosította is a szabadságvesztés büntetéseket. Az utóbbi szerint viszont nem minősíthető gyűlölet-bűncselekménynek, csak garázdaságnak azon miskolci romáknak a cselekménye, akik szkinhedeknek vélt sértettek gépjárművét ütlegelték, és ezért enyhítette a kiszabott börtönbüntetéseket.

A két ügy azért keltette fel emberi jogi szervezetek figyelmét, mert a cselekmények magyarellenes (!) erőszakká minősítése (az ügyészség, majd az I. fokú bíróságok által) azt valószínűsítette, hogy visszaélésszerűen alkalmazzák a jogot. A közösség tagja elleni erőszak egy gyűlölet-bűncselekmény tényállás, amely a rasszizmusból, az antiszemitizmusból, a homofóbiából és más hasonló társadalmi szintű előítéletekből fakadó erőszak áldozatainak nyújt speciális büntetőjogi védelmet. Ehhez képest rasszista támadástól megalapozottan tartó romák félelemből (ne feledjük: a két eset a sorozatgyilkosságok idején történt, és mindkét esetben voltak konkrét, közvetlen félelmet megalapozó körülmények), családjaik megvédésének szándékával elkövetetett, egyébként nyilvánvalóan jogellenes cselekményét a magyar nemzet tagjai elleni erőszakként minősíteni mondhatni perverz jogalkalmazói lépés.

Méghozzá két okból.

Először is: félelemből, védekezésből, a betolakodók elűzésének szándékával elkövetett cselekmény nem lehet gyűlölet-bűncselekmény, még akkor sem, ha valóban valamely csoporthoz tartozás alapozza azt meg. Hogy miért? Azért, mert ebben az esetben éppen a csoporthoz tartozás (gárdisták, szkinhedek) az, ami okot ad a félelemre. Gyűlölet-bűncselekményt pedig félelemből, védekezésből nem lehet elkövetni, mert azt arra találták ki, hogy az olyan cselekményeket, amelyek motivációja bizonyos embercsoportok megkülönböztetése, lenézése, a társadalomból kirekesztése, súlyosabban büntessék, mint az ilyen indíték hiányában elkövetett cselekményeket. Nyilvánvalóan nem lehet minden olyan bűncselekményt, ahol szerepet játszott a sértett valamely csoporthoz tartozása – az indíték figyelmen kívül hagyásával – gyűlölet-bűncselekménynek minősíteni, hiszen ezzel értelmét veszítené a szabályozás, és akár éppen a büntetés enyhítésére okot adó körülmények (pl. félelem) miatt minősülne jóval súlyosabban egy bűncselekmény.

Ezt az érvelést azonban sajnos az ügyet másodfokon alaposan átrágó, és a cselekményt végül garázdaságként minősítő Miskolci Törvényszék sem tette magáévá. Annak ellenére nem, hogy az ítéleti tényállás részeként megállapította: a cselekményt megelőzően Miskolc romák lakta részein elterjedt annak a híre, hogy szélsőségesek támadása várható, emiatt fokozott rendőri készültség is volt a környéken, ráadásul a megtámadott autó az éjszaka közepén, gyanús lassúsággal közlekedett a romák lakta Muszkás oldalon, többször elhaladva a helyszínen, ezzel is magára terelve a későbbi garázdák gyanakvását. Az ítéletben összefoglalt tényállás tartalmazza a romák félelmét megalapozó körülményeket, mégsem jutott a bíróság arra a következtetésre, hogy ilyen esetben eleve nem jöhet szóba a közösség tagja elleni erőszak. Igaz ugyan, hogy a törvényi tényállás pusztán a csoporthoz tartozást mint indítékot tartalmazza, és az is igaz, hogy 2008-ban felpuhult a tényállás a védett csoportok körének kiterjesztésével a “lakosság egyes csoportjai”-ra, tehát azt többféleképpen lehet értelmezni. De éppen azért, mert a büntetőjogban különösen visszás, ha egy törvényi tényállás nem kellően precíz, lett volna rendkívül fontos a büntetőjog által védett érték (jogi tárgy) szem előtt tartásával a jövőbeni jogalkalmazás szempontjából is a fentiek helyretétele.

A másik ok, amiért az ügyek kapcsán a gyűlölet-bűncselekmény minősítést perverznek nevezem, az az, hogy pusztán a szóhasználat alapján magyarellenes támadásnak minősítettek egy szélsőségeseknek vélt személyek elleni támadást. Ez azt jelenti, hogy önmagában, ha valaki magyarozik – még akkor is, ha egyébként minden más körülmény arra utal, hogy gárdistáknak illetve szkinhedeknek gondolta a sértetteket – megállapítható a magyarellenes indíték. Ez álláspontom szerint téves jogalkalmazás: szavak önmagukban nem alapozhatnak meg semmiféle indítékot, ha az ügy egyéb körülményei mást mutatnak. Valamennyi körülmény gondos mérlegelésével állapítható csak meg az elkövető indítéka és azonosítható az általa előítélettel sújtott csoport.

A Miskolci Törvényszék ezt sem mondta ki. Hogy miért döntött mégis úgy, hogy az elkövetők nem gyűlölet-bűncselekményért, hanem garázdaságért felelnek? Azért, mert nem került bizonyításra, hogy azt az elhíresült feliratos botot a vádlottak bármelyike készítette vagy a támadás során felhasználta volna, illetve nem volt megállapítható, hogy az állítólagos magyarellenes bekiabálások kitől származtak. A magyarellenes indíték nem volt tehát egyenként a vádlottakhoz köthetően bizonyítható. Bár evidenciának tűnik, hiszen az egyéni büntetőjogi felelősség nem újkeletű alapelv, mégis – különösen a Debreceni Ítélőtábla döntésének fényében – nagyon lehetett örülni annak, hogy ezt a bíróság hangsúlyozta.

A debreceni, magasabb szintű bíróság ugyanis nyolc nappal korábban fenntartotta a középkori boszorkányperekre emlékeztető kollektív bűnösség jegyében született elsőfokú ítéletet a másik, a sajóbábonyi ügyben. Hiszen ott is mindössze néhány tanú állította, hogy a támadás közben hangzottak el magyarellenes bekiabálások (is), de az nem zavarta még a másodfokon ítélkező jogalkalmazót sem, hogy személy szerint egyik vádlottról sem derült ki, hogy ő magyarozott volna. Mindemellett a debreceni bíróság egy szót sem pazarolt döntésének szóbeli indokolásában arra az apró kérdéskörre, hogy mely társadalmi, vagyis védett csoport ellen követték el cselekményüket a sajóbábonyi cigányok. Teljesen elfogadható volt számára tehát az elsőfokú bíróság érvelése. Utóbbi azon az alapon nem volt hajlandó megérteni, hogy a cigányok gárdistáknak vélt személyeket támadtak meg, hogy a Magyar Gárdát akkor már feloszlatták (és a sértettek egyébként sem viseltek gárdista egyenruhát), a Jobbik szimpatizánsoknak hívott új magyar gárdistákat pedig egy laza kötőszóval azonosította a magyarsággal: "Jelen esetben a vádlottak a tényállásban rögzített cselekményükkel – tehát azzal, amikor a városukba érkező “Jobbik” szimpatizánsokat, mint szűkebb értelemben a lakosság egyes csopotjaihoz (azaz egy konkrét politikai párthoz) tartozókat és általában véve a magyar nemzethez sorolásuk okán megtámadták – önmagukat különböztették meg a magyar állampolgárságuk ellenére a többségi nemzet tagjaival szemben cigányként (…)”.

A miskolci bíróság ezzel szemben a magyarellenes indíték bizonyítottságának hiánya mellett kitért arra is, hogy a szélsőséges nézeteket valló, általános erkölcsi és jogi szabályokkal szembemenő csoportokat (ld. szkinhedek, gárdisták) nem illetheti speciális büntetőjogi védelem, vagyis az ellenük, e csoporthoz tartozásuk miatt elkövetett cselekmények nem minősíthetők közösség tagja elleni erőszaknak.

A miskolci ügyben tehát összességében elégedettek lehetünk: a bíróság megállapította, hogy nem magyarellenes rasszizmus hajtotta az elkövetőket, a cselekményt garázdaságnak minősítette, a kiszabott büntetéseket jelentősen enyhítette.

Ezzel szemben a sajóbábonyi ügyben hozott másodfokú, jogerős döntés néhány ismeretlen eredetű magyarellenes bekiabálás alapján kilenc ember büntetőjogi felelősségét állapítja meg gyűlölet-bűncselekményért. Az ügy és a törvényi tényállás félreértelmezésén túl tehát még olyan alapelvekkel is szakít az ítélőtábla, mint az individuális büntetőjogi felelősség. A Kúria ugyan még korrigálhat, ez azonban várhatóan már nem segít az elítélteken, akik hamarosan újra börtönbe vonulnak, és mire a Kúria döntést hoz, addigra valószínűleg letöltik másodfokon súlyosított büntetésüket.

Kimondhatjuk tehát, hogy Magyarországon emberi sorsok múlhatnak azon, hogy egy ügy mely bírói tanács kezébe kerül. Márpedig ez távolról sem tűnik jogállami mércének.

(A Debreceni Ítélőtábla döntésének szóbeli indokolásából itt tekinthetők meg részletek.)

Jovánovics Eszter, Romaprogram-vezető