„Megfelelően biztosítja az új magyar Alaptörvény a demokrácia és a jogállamiság működését” – hangzott az állítás, amit ketten védtek, ketten támadtak azon a nem hivatalos brüsszeli vitán, amit szerdán este tartottak uniós intézményeknél dolgozó magyar hivatalnokok előtt. A TASZ színeiben a támadó oldalon a szocialista Bárándy Gergellyel osztoztam, vitapartnereink a fideszes Gulyás Gergely és Szánthó Miklós blogger, politikai elemző voltak. A rendezvény kifejezetten népszerű volt a mintegy 80 fős közönség tagjai körében, akik különösen azt értékelték, hogy a felek közti politikai nézeteltérések ellenére a vita barátságos légkörben folyt majd három órán át.

A magam részéről tehát tagadtam az alapállítást, és újra összefoglaltam mindazokat a kritikákat, amelyeket az Alaptörvény megszületésével, koncepciójával és szövegével kapcsolatban a TASZ a Magyar Helsinki Bizottsággal és az Eötvös Károly Intézettel közösen megfogalmazott, és számos fórumon előadott (pdf). Az érdemi vitában először az Alaptörvény világnézeti elkötelezettsége körül támadt komoly nézeteltérés. Míg az Alaptörvény támogatói nem láttak különösebb ellentétet a korábbi alkotmánnyal, én egészen más véleményen voltam. A rendszerváltás alkotmánya ugyanis egy semleges államot körvonalazott, amely tiszteletben tartja azt, hogy a polgárok eltérő erkölcsi elveket vallanak magukénak. Ezzel szemben az Alaptörvény egyfajta romantikus keresztény, konzervatív, nacionalista, anti-individualista világnézet talaján áll. (Azért nehéz pontosan fogalmazni, mert az Alaptörvényben olvasható erkölcsi elvek egyébként nem alkotnak koherens rendszert.)

A semlegesség elvének a helyeslését vitapartnereim azzal próbálták elütni, hogy egyszerűen szembeállították azt a maguk jobboldali elkötelezettségével. A kérdést azonban nem lehet a liberális és konzervatív politikai felfogások különbségére redukálni. A semlegesség követelménye ugyanis, habár maga is erkölcsi elv, a világnézeti különbségektől függetleníthető: arra vonatkozik, hogy az államnak, amely az egész politikai közösséget képviseli, azért nem lehetnek erkölcsi, világnézeti preferenciái, mert bármiféle elköteleződés a jó életre vonatkozó elképzelések iránt könnyen megfoszthatja a politikai azonosulás lehetőségétől azokat a polgárokat, akik nem a szóban forgó nézeteket osztják. A kérdés tétje tehát a politikai legitimáció: ha az állam nem semleges polgáraival szemben, és nem kezeli egyformán a különböző nézeteket valló polgárokat, akkor velük szemben felszámolja a közhatalom gyakorlásának erkölcsi alapjait. A semlegesség elve nem az egyéntől kíván semlegességet, hanem az államtól; s mivel a tét óriási, a konzervatívok sem utasíthatják el egyszerűen. Végül ezt el is ismerték, amikor kijelentették, hogy a mindenkori kormánynak politikai felelőssége, hogy az általa képviselt többség preferenciáit és meggyőződéseit a döntéseiben érvényre juttassa. Valóban, ez a mindenkori kormány dolga – az alkotmánynak (és az alkotmányozónak) viszont nem a többség, hanem az egész politikai közösség szempontjait kell megjelenítenie. Ha a politikai közösség világnézetileg megosztott, akkor egy jó alkotmány ezt nem hagyja figyelmen kívül.

Egy ponton a vita elindult a személyeskedés irányába, úgyhogy azt is tisztázni kellett, hogy ha egy ország alkotmányáról beszélünk, akkor ott nincs helye ad personam érveknek. Az alkotmány az intézményes berendezkedésről szól, nem az egyes tisztséget betöltő személyekről. Az intézményeknek kell olyannak lenniük, hogy akkor is lehetővé tegyék a hatékony kormányzást és a szabadság megóvását, ha a közhatalmat éppen gyakorló emberek korruptak és ellenségei a szabadságnak.

A továbbiakban a kérdések és érvek már inkább az Alaptörvény preambulumának a normativitása, a szabadságjogok és a kormányzati hatalomgyakorlás fékei és ellensúlyai körül forogtak. De ahelyett, hogy e problémák jogi hátterének részleteibe belemennék, hadd meséljem el itt is azt a fiktív történetet, amit a helyzet jellemzésére ott ötlöttem ki és osztottam meg a hallgatósággal.

Képzeljük el, hogyan mérlegeli a cselekvési lehetőségeit egy magyar honpolgár. Tegyük fel, hogy emberünk sok tekintetben megfelel az Alaptörvényben körvonalazott erkölcsi ideálnak (a közösség számára hasznos tevékenységet végez, heteroszexuális kapcsolatát házasságkötéssel szentesíti, jó hazafi, stb). De tegyük fel azt is, hogy emberünk történetesen harcos ateista, és akinek rendkívül fontos, hogy polgártársaival is megossza a vallásról és az egyházról vallott negatív véleményét. Amikor azonban azt fontolgatja, hogy nézeteinek hangot adjon-e, akkor kénytelen számításba venni azt, hogy ezzel olyan személyiségi jogi pernek (vagy akár büntetőeljárásnak) teszi ki magát, melyekben sokmilliós kártérítésre is kötelezhetik. Persze, remélheti, hogy a független bíróság, tiszteletben tartva a véleménynyilvánítás szabadságát, el fogja utasítani az ilyen kereseteket. Csakhogy ha emberünk belenéz a hatályos törvényekbe, a következőket olvassa ki. Az Országos Bírósági Hivatal elnökét az Alaptörvény átmeneti rendelkezései felhatalmazzák arra, hogy egyes ügyeket a törvényesen kijelölt bírótól elvonjon és elintézésüket másik bírósághoz tegye. Ezt a döntést ugyan magától nem hozhatja meg, de például a legfőbb ügyész kezdeményezheti. Elképzelhető az, hogy az egyik peres fél el tudja érni az ügy áthelyezését? Nos, ha ez csak annak a függvénye, hogy nyomást gyakoroljon néhány emberre, akkor korántsem elképzelhetetlen. A kockázatot növeli az, hogy az elismert egyházakhoz való viszonyát a jelenlegi kormány szorosra fűzte, az OBH elnöke (és a legfőbb ügyész) pedig közismerten jó kapcsolatot ápol a kormányzat prominenseivel. Persze, önmagában az ügyáthelyezés joga még nem volna baj, ám emberünk e jog gyakorlásának a törvényekben nem találja a kontrollját (a fellebbezési lehetőség formális).

Emberünk oszt-szoroz, és arra jut, hogy a kockázat ugyan nagy, de elég fontos neki az ügy ahhoz, hogy vállalja a pervesztés költségeit (tegyük fel, van elég pénze, hogy fizessen). Ugyanis okoskodhat még tovább is, hiszen éppen az Alaptörvény által bevezetett valódi alkotmányjogi panasz végre lehetővé teszi az alapjog-sértő bírói ítéletek alkotmányossági kontrollját is. Ha más nem, az Alkotmánybíróság megvédi a szólásszabadságot, somolyog honfitársunk, aki azért a biztonság kedvéért tovább olvasgatja a hatályos törvényeket. És a következőkkel szembesül. Az Alaptörvény rögzíti azt a gyakorlatban kiforrt szabályt, hogy alapvető jog csak másik alapvető jog vagy valamilyen alkotmányos érték védelmében korlátozható. Remek, virít még mindig a mosoly a szája sarkában, a normaszöveg nem tartalmaz olyan passzust, ami különös védelemben részesítené akár a vallást, akár az egyházat. A preambulum ugyan több összefüggésben is kiemelt jelentőséget tulajdonít neki, de köztudott, hogy egy preambulum csak deklaráció, nem kötelező erejű. Itt azonban más a helyzet. Az Alaptörvény R. cikke, ami kétségtelenül kötelező erejű, ugyanis kimondja, hogy az Alaptörvény rendelkezéseit többek között a Nemzeti Hitvallással összhangban kell értelmezni. Márpedig ez pedig azt jelenti, hogy ismét csak nincs akadálya annak, hogy az AB úgy értékelje a keresztény vallást és egyházakat bíráló véleményt, mint aminek az Alaptörvény legitim korlátját képezi. Emberünk nem talál több fogódzót a törvénykönyvekben, végére ér a mérlegelésnek. Szerintem nincs mit csodálkozni azon, ha úgy dönt, hogy ő inkább megtartja magának a véleményét.

A történet nem túl felemelő. Arról van szó, hogy a szabadság nem egyik napról a másikra veszik el, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Nem győztük meg egymást a vitában, de a figyelmeztetés újra elhangzott.

Hegyi Szabolcs, a TASZ Politikai Szabadságjogok Programjának vezetője