Sokan vagyunk akik nem szeretünk vagy nincs időnk rendet rakni, takarítani. Ilyenkor gyakran csak elrakjuk a szekrény mélyére a rendetlenséget okozó tárgyakat, a koszt pedig besöpörjük oda, ahol nem látszik. Aztán szép lassan a szekrényt már nem lehet becsukni, a szőnyeg alatt púposodó porban pedig orra bukunk. De egy darabig működik ez a trükk, egészen komfortosan érezhetjük magunkat a koszos és rendetlen lakásunkban. Ugyanezt teszi a politika és a döntéshozók a hajléktalan és szegény emberekkel. Megpróbálja eltünteti a leginkább szembetűnő jelenségeket: az aluljáróban alvó, a kukában turkáló, a megállóban kalapozó embereket.

Viszont nem nyújt igazi segítséget azoknak, akik már ténylegesen fedél nélküliek vagy akik számára mindennapos fenyegetettséget jelent a tényleges hajléktalanná válás. Amíg nem gondolunk bele, mi történik társadalmunk legszegényebbjeivel, amíg nem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy miért kerültek ebbe a helyzetbe és miért nem tudnak kijönni belőle, addig akár kényelmesen is érezhetjük magunkat a tiszta és üres, valahogy idegennek tetsző Blaha Lujza téri aluljáróban.

Elöször is tisztázni kell, hogy a gyakran hajléktalanokként emlegetett csoport igen sokszínű, s nem feltétlen él az utcán mindenki akiről azt feltételezzük. Nem csak az hajléktalan, aki valamelyik fővárosi aluljáróban aludt december 15-ig, hanem az is aki összefoglalóan hajléktalanszállásnak nevezett helyeken tölti el éjszakái nagy részét. Sőt, a tágan értelmezett hajléktalanok közé tartoznak azok is, akiknek átmenetileg ugyan van hol lakniuk a szociális ellátó rendszeren kívül, de akár a jogviszonyok rendezetlensége, akár az anyagi források kiszámíthatatlansága és elégtelensége miatt a lakhatásuk folyamatosan veszélyben van. Tulajdonképpen fedél nélküli volt az a férfi is, aki 2010 év végén egy neki szívességből átengedett helyiségben fagyott halálra.

Aki hajléktalan az nem feltétlenül koldul vagy guberál és ez a kapcsolat fordítva sem igaz. Az azonban igaz, hogy aki nem tud egy lakásba vagy szobába éjszakára behúzódni, aki másoktól kéregetni kényszerül vagy a szemétben turkálásból szerez jövedelmet, élelmet, az a társadalom legszegényebbjei közé tartozik. A guberálást és a koldulást gyakran kötik össze a fedél nélküli emberekkel, így váltak e tevékenységek is üldözendővé.

Az ősz során civil szervezetek tiltakozása mellett és ellenére fogadta el a Parlament az épített környezet védelméről szóló törvény módosítását, ami felhatalmazza az önkormányzatokat, hogy a nem rendeltetésszerű közterület használatot szabálysértési szankcióval sújtsák. Az, hogy mi a rendeltetésszerű használat a törvény a funkciók példálózó felsorolásával határozza meg, amit az önkormányzatok bővíthetnek. A jogszabály első állapotából egészen nyilvánvaló, hogy mi a cél: „a törvényi felhatalmazás alapján az önkormányzat lehetőséget kap a rendeltetésellenes és engedély, megállapodás nélküli használat (pl. a közterületen történő „lakás”, „alvás”) szankcionálására“ – így az indoklás. Ugyan később a közvetlen utalás kikerült a jogszabály indoklásából, ilyen előzmények után nyilvánvaló, hogy mi a célja a január 1-jén hatályba lépett módosításnak. Az egyeztetések során ígéretet kaptak a civil és az ellátó szervezetek képviselői, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma részletes tervet fog kidolgozni jobb hajléktalanellátás érdekében. A középtávú intézkedésekről szóló terv 2010 december 10-én került nyilvánosságra, véleményezésére alig 2 nap ált rendelkezésre. A Város Mindenkié csoport – amelynek javarészt hajléktalan emberek a tagjai – elégtelennek nevezte a tervet.

Tarlós István, Budapest új főpolgármestere eminens módon már a hatályba lépés előttre, 2010. december 15-re megígérte, hogy a forgalmas aluljárókból 1 hónap alatt kiszorítja az ott élő 120 embert. Természetesen, humánus módon: akiknek csak lehet, alternatív megoldást keresnek. Felmerül a kérdés: nem ez lenne a hajléktalan ellátás dolga? Tehát a hír arról szól, hogy elvégzik a feladatukat és segítenek a krízisbe jutott embereknek? Arról viszont keveset tudni, hogy aki nem akart vagy nem tudott a felajánlott lehetőségekkel élni, azokkal mi történt, pláne nincs tudósítás arról, hogy milyen jogszabály alapján jártak el velük szemben. Az intézkedéssel valószínűleg a többség egyetért, újra lettek alvó ember mentes aluljáróink.

Azonban téved, aki azt gondolja, hogy most kezdődött a hajléktalan emberek és a hozzájuk kapcsolt tevékenységek szankciókkal való fenyegetése, melynek – egyre kevésbé titkolt – célja az érintettek kiszorítása a közterekről. Néhány évvel ezelőtt több fővárosi kerület úgy kívánta megoldani az utcán aludni kényszerülők szociális problémáját, hogy karfákat szereltek fel a padokra. Erről a gyakorlatról az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is megállapította, hogy megengedhetetlen és az emberi méltóság sérelmének veszélyét hordozza.

A 2000-es évek eleje óta megfigyelhető tendencia, hogy jogalkotói lépésekkel igyekeznek a döntéshozók a társadalom vélt vagy valós elvárásainak megfelelni. Az önkormányzatok szabálysértési tényállásokat hoznak létre, hogy a hajléktalan emberekhez kapcsolt magatartásformákat megszüntessék, de legalábbis eltüntessék szem elől. Azóta több vidéki nagyváros és fővárosi kerület tiltotta meg vagy tervezte megtiltani az ún. néma koldulást. Félreértés ne essék, ha a koldulás másokat zaklató módon vagy gyermekkel történik, tehát mások jogait sérti, akkor az a szabálysértési jogszabályok szerint tilos. A néma koldulást és az arra utaló magatartást szankcionálni rendelő szabályok a másokat nem sértő, például a padon egy kalappal üldögélő kéregetőt fenyegetik büntetéssel. A ráutaló magatartás tilalmazása már előrevetíti azt, hogy a csavargónak, végletesen szegénynek kinéző emberek puszta jelenléte is tilos a köztereken. Különösen azokon a köztereken, amik például turisztikai szempontból vagy városképileg kiemelt jelentőségűek – ilyen indokokat sorolnak fel a döntéshozók alapvető jogok korlátozásának alátámasztására.

A szemétből történő válogatás megtiltása sem a szemetelés visszaszorítását szolgálja, hiszen arra létezik külön, az ország egész területére érvényes szabálysértés, ezért nem kellett volna az önkormányzatoknak rendeletet alkotni. Valójában a guberálás megtiltása is a fentiekkel azonos célt szolgál: a hajléktalan és szegény emberek kirekesztését a közterületekről, a láthatóság színteréről. Ha valaki a kukát kiborítja és a szemetet szétdobálja az büntethető a szabálysértési kormányrendelet alapján, hiszen ennek valós közegészségügyi kockázatai lehetnek. De milyen alkotmányos jogot véd az az önkormányzat, amely kifejezetten úgy fogalmaz, hogy tilos a „még használható dolgokat” a szemétből kiválogatni? Milyen akár alkotmányos, akár racionálisan indok alapján lehet megtiltani, hogy valaki megszerezzen egy olyan tárgyat, amire neki szüksége van, és amiről a tulajdonosa egyértelművé tette, hogy nem tart rá igényt? Tilos vajon akkor a még használható, de véletlenül kidobott tulajdonomban lévő tárgyat kivenni a szemétből?

A probléma, a szegénység és hajléktalanság láthatatlanná tevésének több funkciója is van, az eredménye pedig igen tragikus. Egyfelől, ahogyan Misetics Bálint is utal rá írásában, a kiszolgáltatott és elszegényedett emberek jelzik a társadalom tagjai számára, hogy valami nincsen rendben, a döntéshozók és a döntések végrehajtói nem megfelelően végzik a dolgukat. Ezen érzet megszüntetésnek legegyszerűbb módja, ha eltüntetjük az okozóit. Minél gyorsabb és látványosabb módon megtisztítjuk tőlük a közterületeket, így a többi állampolgárnak nem kell szembesülnie az állam és a társadalom disszfunkcióinak még élő bizonyítékaival. Ennek pedig egyenes következménye lesz az, hogy egyre kevesebb embert érdekel a kérdés, így a hajléktalan emberek jogaiért küzdő, valódi és hosszú-távú megoldásokat nyújtó, emberi jogokra épülő szociálpolitikát sürgető szakemberek és szervezetek is elszigetelődnek. A láthatatlanná tétel funkciója és egyik eredménye az is, hogy a témával foglalkozók és az érintettek hangja egyre kevésbé hallható, mondandójuk egyre kevesebb embert érdekel. Ez szintén hozzájárul ahhoz a képhez, amit a hatalom magáról sugározni akar: itt minden rendben van, hiszen rend van és csend.

Akit folyamatosan zaklatnak és különféle szankciókkal fenyegetnek, az ezek ellen meg fog próbálni védekezni. Ha nem lehet a kinti hőmérséklethez képest meleg aluljáróban aludni, akár azért mert szabálysértési bírságot szabnak ki, akár azért, mert fél óránként igazoltat a rendőr, akkor a hajléktalan emberek messzebbre fognak húzódni ezektől a helyektől. Aminek viszont egyenes következménye, hogy még a segítő szándékú szervezetek, személyek is nehezebben találják meg őket, így támogatást sem tudnak nyújtani. A láthatatlanná tétel valószínű következménye lesz, hogy a közterekről kiszorított emberek végérvényesen kiszorulnak a társadalomból.

A társadalomból való kiszorulást jelezi az is, hogy a hajléktalan és elszegényedett emberek jogait, emberi méltóságát korlátozó vagy semmibe vevő intézkedések nem érik el a legtöbbek ingerküszöbét. A kiszolgáltatott embereket városképi célokra és bizonyítékokkal alá nem támasztott közbiztonság-érzetre, köztisztaságra hivatkozva el lehet takarítani az utcákról, anélkül, hogy az omladozó szociális és lakáspolitika  újragondolásáról szó esne. A lelkiismeretfurdálásunkat pedig azzal igyekezzük elaltatni, hogy dehát ő alkoholista, ő maga tehet a saját sorsáról. Az önhibára épülő retorikának így nagyon fontos szerepe jut: igazolja a társadalom igazságtalanságait azzal, hogy az érintett embernek rója fel a helyzetét. Emellett biztosítja a társadalom többi tagját arról, hogy ez velem nem történhet meg, mert én megfelelően cselekszem.

Ma becslések szerint 1,2 - 1,5 millió embert fenyeget Magyarországon a hajléktalanság. Akiket ma sikerülhet elüldözni az utcákról, azok helyébe újjak jönnek. Ha rendészeti eszközökkel el is tüntetik a most utcán alvókat, az aluljárókban kéregetőket, de nem történik meg sürgősen a legmélyebb szegénységben élők számára megoldásokat kínáló, az emberi jogokra és az egyéni igényekre épülő átalakítása a szociális juttatások és szolgáltatások rendszerének, a lakáspolitikának, akkor nagyon hamar orra fogunk bukni a szőnyeg alá söpört problémában. Úgy tűnik a rendet ígérő politika nem számol ezekkel a hatásokkal, holott szakmai szervezetek évek óta hajtogatják, hogy sürgősen cselekedni kell. A helyzetet az teszi még tragikusabbá, hogy emberekről van szó.

A TASZ alkotmánybírósági beadványban támadta meg a néma koldulást és guberálást tiltó önkormányzati rendeleteket. Akik úgy gondolják, hogy nem megoldás a hajléktalanok utcáról való kitiltása a honlapunkról letölthető beadvány-minta segítségével támadhatják meg az épített környezet védelméről szóló törvény felhatalmazása alapján hozott önkormányzati rendeleteket.

Kapronczay Stefánia, TASZ