Feleségével sem találkozhat Péter, akit az állam ósdi szemlélete miatt fosztottak meg jogaitól

Emberek ezreinek jelent súlyos jogfosztottságot a gondnokság intézménye Magyarországon. Sajnos túl gyakran találkozunk olyan ügyekkel, amikor az orvosok és a bíróságok is úgy gondolják, hogy akkor tesznek jót egy fogyatékossággal vagy pszichiátriai betegséggel élő, de önellátásra képes, belátási képességének birtokában lévő emberrel, ha elveszik tőle a jogot, hogy a saját életéről maga döntsön.

Az érdemi segítséget ezeknek az embereknek az jelentené, ha tanácsokat, támogatást kapnának ahhoz, hogy önállóan hozzák meg döntéseiket. A gondnok ilyen segítséget nem ad – jó, ha arra veszi a fáradságot, hogy félévente egyszer találkozzon a gondnokoltjával, aki helyett fontos kérdésekről dönt. A felelősség egy részét pedig a gondnok sokszor letudja azzal, hogy intézetbe záratja a rá bízott embert, akinek ezután még saját napirendje sem lehet, akár száznál is több társához kell igazítania saját életét.

A jogfosztottság abszurditása még jobban kiütközik számunkra, amikor a gondnokság alá helyezett, hozzánk forduló emberekkel beszélünk, vagy leveleiket olvassuk. Sokszor szembetűnő, hogy azok az emberek, akiket nem tartanak képesnek arra, hogy a saját életükről döntsenek, teljesen tisztában vannak azzal, hogy milyen jogsérelem érte őket, pontosan meg tudják fogalmazni, le tudják írni helyzetüket.

Magamról annyit szeretnék elmondani, hogy 38 éves vagyok, támogató családi háttér híján egész életemben intézményben nevelkedtem és éltem, nem számíthattam, csak a segítőimre és saját magamra

– áll a legutóbbi jogsegély-kérelemben, amelynek enyhe fokban értelmi fogyatékossággal élő írója (nevezzük Péternek) megosztotta velünk, hogy az otthonban, ahol korábban élt, megismerte és feleségül vette egy lakótársát (őt nevezzük Juditnak).

Egész életemben szorgalmas ember voltam, mindig volt külső munkahelyem, néha egyszerre több is, nem voltak anyagi problémáink, szépen éltünk. Sajnos néhány éve rossz társaságba keveredtem, megismertem egyik testvéremet, akivel találkozásaink alkalmával italozni kezdtem, és alkoholfüggővé váltam.

Péternek vállalnia kellett a rehabilitációt, ezért egy másik otthonba került. Idővel elfogadta a helyzetet, beilleszkedett az új intézménybe, naponta dolgozik és lassan egy éve nem fogyasztott alkoholt. Feleségével azonban csak alkalmanként találkozhatott, Judit néhány napot egy Péter lakhelyéhez közeli otthonban tölthetett, de megbeszélték, hogy a nő egy közelebbi intézménybe költözne, hiszen megoldhatatlan, hogy 80 kilométert utazzanak minden házastársi találkozáshoz.

Személyes kapcsolattartásunk a koronavírus előtt is nehezen valósult meg, most pedig csak levélre, csomagra és telefonra szorítkozik. Sem ő nem hagyhatja el a lakóotthont március óta, sem én a rehabilitációs otthont. Judit elmondása szerint mióta eljöttem, nem találja a hangot az ottani segítőivel, és abban sem mer véleményt nyilvánítani, hogy hova szeretne költözni onnan. Én minden eszközzel próbálok segíteni neki, hivatalos fórumokon már próbáltam elérni, hogy a közös akaratunknak megfelelően egy közelebbi intézménybe kerülhessen át, így könnyebb lenne a kapcsolattartásunk, és amikor végeztem a terápiával, össze is költözhetnénk egy lakóotthonba, vagy albérletbe

– írta Péter, aki azért fordult hozzánk, mert a hivatalos szervektől nem kapott megoldási javaslatot problémájukra, ráadásul Juditot egy még távolabbi intézménybe költöztetnék épp.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a döntéshozók nem akarnak tudomást venni arról, hogy mivel jár egyes emberek életére nézve a gondnokság végletekig elavult, atyáskodó szemléletű intézményének fenntartása: például azzal, hogy évekig, akár évtizedekig kell házastársuktól időnként többszáz kilométerre élniük, egy idegen hivatalnok döntése alapján. Kétségkívül egyszerűbb lehet, ha hatékony, felelős segítségnyújtás helyett megbíznak pár gondnokot azzal, hogy a „problémás” embereket dugják el tömegintézetekben, a róluk való gondoskodást pedig tudják le azzal, hogy aláírják helyettük a hivatalos dokumentumokat. 

Mi viszont nem törődünk bele, hogy Magyarországon ilyen súlyos jogfosztás érhet embereket, ezért fellépünk a gondnokság eltörléséért, és segítünk az olyan embereknek, mint Lajos, akinek egyetlen alaptalan orvosi jelzés miatt évekig kellett pereskednie a szabadságáért; Ferenc, akit azért helyeztek gondnokság alá, mert azt feltételezték, hogy egyszer talán majd nem veszi be a gyógyszereit; vagy Imre, akinek szabadságvágyát bűnként rótta fel gondnoka a bírósági tárgyaláson.