Tovább a dublini úton? – avagy hol tart Magyarország a HIV/AIDS-elleni küzdelemben 3.rész

A Dublini Nyilatkozat az elmúlt 10 évben meghatározó dokumentuma volt az európai országok és az Európai Bizottság HIV/AIDS elleni küzdelmének. Egyik alapvetése a különböző szereplők - kormányzat, civil szervezetek és üzleti vállalkozások - partnersége volt. Magyarország aláírta a Nyilatkozatot, azonban az elmúlt 10 év dublini útja eléggé felemásra sikerült hazánk számára. Magyarország ugyan még mindig az alacsony fertőzöttségű országok közé tartozik, de a statisztikák megállíthatatlanul romlanak tovább (Epinfo HIV/AIDS jelentés 2014. legfrissebb). AIDS Világnapi háromrészes blog sorozatunkban annak jártunk utána, hogy Magyarország hogyan teljesítette a Nyilatkozatban elfogadott célokat.

HIV-vel élni Európában

Bár az AIDS járvány kezdete óta rengeteget változott a tudás és ma már a HIV egy kezelhető állapottá vált, a HIV-hez kötődő stigma miatt a HIV-vel élőket még számos diszkrimináció éri az élet minden területén. Ezt felismerve a Nyilatkozatot aláíró kormányok egyik fontos célkitűzése volt a stigma csökkentése és a HIV-vel élőket sújtó diszkriminatív jogszabályok illetve gyakorlatok megszüntetése. A HIV-vel élők illetve érintett közösségek emberi jogainak teljes tiszteletben tartása mellett érhető csak el, hogy mindenki hozzáférhessen a gyógyszeres kezeléshez és a különböző szolgáltatásokhoz (pszichoszociális támogatás, fájdalomcsillapítás, tanácsadás stb.) A jó minőségű élethez a kezeléshez és szolgáltatásokhoz való hozzáférés mellett szintén fontos, hogy a HIV ellen szedett gyógyszerek minél hatékonyabbak legyenek és minél kevesebb mellékhatással járjanak. Ezért a gyógyszerkutatás és fejlesztés szintén kiemelt célja volt az aláíró országoknak.

Magyarországon nem a jogszabályi háttér, hanem a gyakorlat jelentette mindig is a nagyobb problémát. Az egészségügyben ellátási kötelezettség van, mégis gyakran visszautasítják a HIV-vel élő pácienseket. Az oktatási intézmények pedig mindent megtesznek, hogy ne kelljen egy HIV-vel élő gyereket felvenniük tanulónak. Sikerült ezen a gyakorlaton változtatni? Csökkent a stigma? Kísérletek voltak és apróbb eredmények születtek, de azokat nem a kormányzat, hanem a civil szervezetek érték el, gyakran a kormányzati állásponttal szembemenve. Hathatós és tartós eredményekhez azonban partnerségre van szükség ezen a területen is, amely a Dublini Nyilatkozat utáni 10 évben soha nem működött jól.

Hazánkban megoldott a gyógyszeres kezelés kérdése. Legalábbis a hivatalos vélemény szerint. Igaz, hogy a diagnosztizált és biztosított betegek kapnak gyógyszert, de 2014. júniusáig erre csak Budapesten volt lehetőség és a területi kiegyensúlyozatlanság mellett még súlyosabb problémát jelent a későn illetve egyáltalán nem diagnosztizáltak magas aránya. Az Európai Unióban a HIV-vel élők 50%-át későn, leromlott immunrendszerrel szűrik ki, nálunk ez az arány ismeretlen, de valószínűleg még rosszabb. Ők egyáltalán nem részesülhetnek sem a budapesti, sem a július 1-jével nyitott 3 vidéki kezelési központ (Debrecen, Miskolc, Pécs) nyújtotta HIV gondozásból és kezelésből.

Együttműködés - partnerség

A Nyilatkozatot aláíró országok elismerték, hogy együttműködés illetve partnerség nélkül nem lehet sikeres programokat működtetni. A országok közti illetve regionális együttműködés mellett fontos célként jelent meg a privát szektor, a gyógyszeripar, a média és a donorszervezetek mellett a civil társadalom, különösen a HIV-vel élők közösségének bevonása mind a programok megtervezésébe, mind azok lebonyolításába, valamint a programok alapját képező 2004-re tervezett, nemzeti stratégiák létrehozásába.

Magyarország az Európai Uniós közös nagy HIV projektekben (Joint Action), eddig nem vett részt. Jelenleg a minőségbiztosítás fejlesztésére szolgáló hároméves projektből hazánk szándéknyilatkozat hiányában kimaradt és az új, az ártalomcsökkentés témájú projektben sem fogunk részt venni. Sajnos az együttműködés a Dublini Nyilatkozat 10 éve alatt egyik kormányzat esetén sem működött egyik ágazat szereplőivel sem, legfőképp a kormányzati szerepvállalás és kezdeményezés teljes hiánya miatt.

Nemzeti AIDS Stratégiát, hasonlóan a koordinációs testület kipipálásához, sikerült ugyan létrehozni, de a 2005-2010-es időszakra szóló dokumentum célkitűzéseiből azonban semmit nem sikerült megvalósítani (lsd feljebb Magyar Narancs cikk). 2010 után pedig új stratégiát sem sikerült alkotni. Tervezetet én magam is jópárat véleményeztem, de az egészségügyi kormányzat teljes érdektelensége miatt végleges dokumentumot 4 év alatt sem sikerült megalkotni.

Az eredmények nyomon követése

A monitorozás szintén fontos részét képezi a HIV-elleni küzdelemnek. Az aláíró országok eldöntötték, hogy 2006-tól 2 évente rendszeresen jelentenek, hogy milyen eredményeket és célokat sikerült megvalósítani a Dublini Nyilatkozatból. A monitorozás koordinálását az Európai Járványügyi és Betegségmegelőzési Központ (ECDC) végzi, amely az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szövetsége) HIV/AIDS-szel foglalkozó szakszervével (UNAIDS) harmonizáltan 2 évente összegyűjti és kielemzi az országok által elküldött jelentéseket. A jelentések fontos részét kell, hogy képezze a civil társadalom által küldött információ is. A civilek megfelelő részvételének biztosítására az országok vállalták, hogy megfelelő és hatékony fórumot hoznak létre.

Hazánk rendszeresen részt vesz a monitorozásban. Mivel az adatok, amiket küldünk egyrészt nominálisan még mindig alacsonyak, másrészt hiányosak, a jelentés nem éri el a célját, nem hangsúlyozza a kormányzati szerepvállalás teljes hiányát valamint a jelenlegi helyzetben rejlő veszélyforrásokat. Ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjunk az országjelentés során, a civil társadalom hangja is fontos, hogy megjelenjen. A célként megjelölt hatékony fórum azonban jelenleg azt jelenti, hogy határidő előtt néhány nappal küldi át az államtitkárság a megválaszolandó kérdéseket, ezzel is megnehezítve a megfelelő mennyiségű és minőségű civil részvételt.

Egy évtized

Idén 10 éves a Nyilatkozat. November 27-28-án tartották Rómában az olasz EU elnökség védnöksége alatt a “HIV/AIDS elleni küzdelem 10 évvel Dublin után” című konferenciát. A konferencia kettős mottója a küzdelem eddigi gyengeségeiről - “Senkit nem hagyunk hátra” - és a lehetőségről szól - “Véget vetni az AIDS-nek Európában”.

Eredmények vannak, de még mindig messze vagyunk a 10 évvel ezelőtti célok megvalósításától és attól is, hogy véget vessünk az AIDS-nek Európában. Az eszközeink megvannak hozzá. Tudjuk, hogy a gyógyszeres kezelésnek köszönhetően a HIV-vel élők teljes és hosszú életét élhetnek és azt is, hogy megelőzésként is működik. Tudjuk, hogy az ártalomcsökkentő programok közegészségügyi érdeket szolgáló költséghatékony beavatkozások. Tudjuk, hogy a szexmunka vagy az azonos nemű kapcsolatok stigmatizálása, illetve kriminalizálása semmilyen eredményt nem ér el, csak az ártalmakat növeli, mind az érintett közösségek, mind a többségi társadalom számára. Mégsem volt meg az elmúlt 10 évben a közös politika szerepvállalás Európában. Sokan hátra maradtak, különösen a társadalom szélére szorult közösségek tagjai közül.

Az elmúlt 10 év hanyag kormányzati hozzáállása meglátszik a magyar HIV-helyzeten. Folyamatosan emelkedik a HIV-vel élők száma, ugyanakkor a diagnosztizálatlan esetek aránya nem javult az elmúlt 10 évben. A prevenciós programok elhanyagolása vagy éppen ellehetetlenítése pedig még inkább csak abba az irányba sodorja az országot, ahonnan sokkal nehezebb lesz visszatérni a "dublini útra".

A fentebb leírtak értelmében, azt hiszem a címben feltett kérdést át kell fogalmaznom: elindul Magyarország valaha a dublini úton?

Bagyinszky Ferenc, a TASZ HIV/AIDS programvezetője