A drogdizájnerek már a spájzban vannak

A dizájner drogok jelentik jelenleg a legnagyobb kihívást az Európai Unió drogpolitikája számára. Miközben a tagállamok görcsösen próbálnak minél gyorsabban minél több szert tiltólistára helyezni, a szakemberek szerint a tartós megoldások a keresleti oldalon rejlenek - derül ki a TASZ által készített vizsgálatból. Meg kell haladni azt a paradigmát, ami kizárólag az új szerek megjelenése és betiltása közötti időszak lerövidítésében látja a megoldást.  

A dizájner drogok olyan szerek, amelyeket kimondottan azzal a céllal állítanak elő laboratóriumokban, hogy a már meglévő illegális szerek legális helyettesítői legyenek. Molekulaszerkezetük eltér a már betiltott szerekétől, így kicselezhetik a tiltólistákat, hatásmechanizmusuk azonban hasonló, tehát kereslet éppúgy van rájuk, mint az illegális szerekre. A drogdizájnolás egyáltalán nem új jelenség: már a huszadik század elején is előállítottak opioid tartalmú szereket a heroin legális alternatívájaként. Az elmúlt években azonban valóságos robbanást figyelhettük meg az új pszichoaktív szerek európai piacán. 2009 előtt alig egy-két új szert regisztráltak az EU-ban, de ezután évről évre egyre többet: 2010-ben 41-et, 2012-ben pedig 73-at (lejjebb a grafikonon). Voltak köztük cigarettában vagy pipában elszívható szintetikus kannabinoidot (műfüvet) tartalmazó termékek, illetve különféle pörgetőszerek, amelyeket tabletta vagy por formájában hoztak forgalomba mint “fürdősót” vagy “növénytápszert”. A tagállamok arra törekednek – vajmi kevés sikerrel – hogy minél gyorsabb tiltólistára vétellel állják útját a dizájner drogok terjedésének.

A TASZ drogprogramja egy nemzetközi vizsgálat keretében próbált választ találni arra a kérdésre, hogy vajon a területen dolgozó szakemberek hogyan látják ezt a problémakört és annak megoldásait. Öt országban (Szerbia, Románia, Lengyelország, Magyarország, Portugália) több mint száz, a szociális és egészségügyi ellátásban, illetve a büntető-igazságszolgáltatás területén dolgozó szakembert interjúvoltunk meg:

Az egyes országok között jelentős különbségek mutatkoztak a dizájner drogok fogyasztásának elterjedtségét és mintáit tekintve. Szerbiában és Portugáliában például ez egy viszonylag marginális jelenség, ami elsősorban az elektronikus tánczenei szcénában fordul elő. Ezzel szemben Lengyelországban, Romániában és Magyarországon tömegessé vált ezen szerek fogyasztása. Az utóbbi két országban 2009 után megfigyelhető volt ezenkívül egy aggasztó folyamat, melynek során az intravénás szerhasználók tömegesen tértek át a heroin és amfetamin fogyasztásáról az új pszichoaktív szerek injektálására. Történt ez pont abban az időszakban, amikor a gazdasági válság hatására az egészségügyi ellátórendszerre, így a tűcsere programokra fordított pénz megcsappant. A dizájner drog injektálók sokkal gyakrabban szúrnak, mint a heroinhasználók – így hát a fertőzések kockázata is megsokszorozódott. Romániában emiatt tört ki HIV járvány, és Magyarországon is jelentős járványveszéllyel számolhatunk.

A dizájner drogok jogi szabályozásának módjában is különböztek az egyes országok. Lengyelországban például 2010-ben jogszabályt hoztak a “helyettesítő drogokat” árusító boltok bezárásáról, és felhatalmazták erre a népegészségügyi és tisztiorvosi szolgálatot, ami több mint ezer smartshopot zárt be néhány hónap alatt. Romániában a törvényhozók kötelezték a boltokat, hogy minden tudatmódosító szert tartalmazó terméket előzetesen regisztráljanak, ennek következtében a legtöbb smartshop bezárt. Magyarországon 2012-ben bevezették a C-listát, amely nem csak egyenként, de csoportonként vett tiltólistára szereket. Az általunk megkérdezett szakemberek többsége egyetértett abban, hogy ezek az intézkedések valóban értek el sikereket, bizonyos szerek eltűntek a piacról, mások fogyasztása visszaszorult. Mégis, ezek a hatások csupán ideiglenesek voltak. A boltok bezártak ugyan, de a kereskedelem áttevődött az Internetre. A betiltott szerek felbukkantak a feketepiacon, vagy új legális szerekkel helyettesítették őket, esetleg a fogyasztók visszatértek régi, illegális drogokhoz. Az új szerek megjelenése majd betiltása miatti folyamatos piaci változások önmagukban is kockázatot jelentenek, hiszen a fogyasztók nem ismerik az adott szerek hatásmechanizmusát, könnyen túladagolják őket, és a szakemberek sem tudják, mit kezdjenek velük.

Minden országban felmerült, hogy hiányoznak a tudományos bizonyítékok a döntések meghozatalánál. amikor tiltólistára vettek egy új szert, sokkal inkább egy-két nagy médianyilvánosságot kapott halálesetre reagált a politika, nem pedig a szakma véleményére. A szakemberek jelentős része szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire hatékony az új szerek tiltására összpontosító politika: rámutattak arra, hogy egy szer betiltása automatikusan keresletet teremt egy új szer számára. Ahogy egy szakember fogalmazott, a “permanens tiltás” nem megoldás, a megoldás abban rejlik, ha megértjük, miért fogyasztanak az emberek ilyen szereket, és képesek leszünk a drogfogyasztás ártalmainak minimalizálására. Sajnos a kormányok egyetelen országban sem helyeztek nagy hangsúlyt a megelőzésre, a kezelésre és az ártalomcsökkentésre. Az ilyen irányú tevékenység legtöbbször kimerül az elrettentő üzeneteket közvetítő médiakampányokban – ilyen volt Magyarországon a “Ne drogozz, mert meghalsz“ rendőrségi kampány, Lengyelországban “A dizájner drogok kiégetnek téged!”, vagy Romániában az a plakát, amely a szintetikus kannabiszt fogyasztókat a szarvasmarhákhoz hasonlította (lásd lejjebb). Az ilyen plakátkampányok hatékonysága erősen kérdéses.   

Egy új-zélandi miniszterrel készített interjúnk a dizájner drogok ottani szabályozásáról

Az EU Bizottság jelenleg új szabályozási modellt készít az új pszichoaktív anyagok ellenőrzésére, ennek az a lényege, hogy az európai drogmonitorozó intézet (EMCDDA) kockázatelemzése után sürgősséggel döntik el az új szerekről, hogy be kell-e tiltani őket, vagy sem. A gond az, hogy jelenleg még mindig csak végletekben gondolkodunk: vagy teljes tiltás, vagy a szabályozás hiánya. Az új-zélandi kormány tavaly tovább lépett azon a paradigmán, ami kizárólag a új szerek megjelenése és a betiltása között eltelt időszak lerövidítésében látja a megoldást. Elfogadták azt a tényt, hogy a drogmentesség elérhetetlen illúzió. Amit reálisan el lehet érni, az, hogy inkább alacsonyabb kockázatú, ismert hatásmechanizmusú szereket fogyasszanak az emberek, legkevesebb kockázattal. Az új-zélandi modell szerint a forgalmazónak kell elvégeznie a kockázatelemzést az általa piacra szánt tudatmódosító anyagon, és amennyiben az alacsony kockázatúnak bizonyul, ellenőrzött boltokban forgalomba hozhatja a szert. Ezzel a logikával természetesen feltehető az a kérdés is, hogy vajon nem lenne-e egyszerűbb például a kannabisz legális szabályozásának bevezetése. A szintetikus kannabinoidok ugyanis, amelyek fogyasztása egyébként kockázatosabb, mint a természetes kannabiszé, azért tudtak ilyen népszerűvé válni, mivel a fű illegális. Amennyiben a döntéshozók megfontolnák, hogy például Colorado mintájára legális boltokat hozzanak létre a kannabisz forgalmazására, a félrevezető módon “herbálként” és “bioként” árult szintetikus fű iránti kereslet megcsappanna. Az államnak pedig az adóbevételek jelentős részét kutatásra, megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre kellene fordítania.    

Sárosi Péter