Börtönlázadás Libanonban

Ha elfogadjuk a Winston Churchillnek tulajdonított mondás igazságát, miszerint egy társadalom civilizáltságának legfontosabb fokmérője az, miként bánik a börtöneiben fogva tartottakkal, akkor Libanon elég rosszul vizsgázna civilizáltságból. Bár az ország a világ egyik legősibb civilizációjának ad otthont, börtönei túlzsúfoltak, a fogva tartottak gyakran panaszkodnak kínzásra és embertelen bánásmódra – ráadásul a többségük anélkül tölt el hosszú éveket a mocskos, fénytelen cellájában, hogy egyáltalán bírósági tárgyalásra vinnék. Nézd meg a TASZ helyszíni filmes beszámolóját egy libanoni börtönlázadásról!

A legnagyobb libanoni büntetés-végrehajtási intézményt, a Roumieh börtönt eredetileg 1500 fogva tartott befogadására tervezték, azonban gyakran 5500 embert zsúfolnak itt össze: 30-35 embert egy cellában, akik közül sokan a földön alszanak az egymás hegyén-hátán felhalmozott matracokon. A börtönhatóságok korruptsága már-már legendás: így odabent is az odakint pénzzel és hatalommal rendelkező szervezett bűnözők uralják a terepet, ha viszont egyikkel sem rendelkezel, sanyarú sorsra vagy kárhoztatva. A több ezer fogva tartott nagy része előzetesben van és évek óta hiába várja, hogy bírósági tárgyalásra vigyék. Bár a libanoni törvények szigorúan ítélik meg az illegális drogok terjesztését és fogyasztását, a kábítószerek mégis a börtönökben a legkönnyebben hozzáférhetőek: sokan itt szoknak rá a heroinra, hogy elviseljék a stresszt. Másokat a börtönpszichiáterek szoktatnak rá a benzodiazepinekre, hogy a súlyos depressziótól és az öngyilkosságtól megmentsék őket. Az egészségügyi ellátás olyan rossz színvonalú, hogy a fogva tartottak gyakran magukat vágják, csonkítják meg, csak hogy végre figyelmet és ellátást kapjanak.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy néhány évente börtönlázadások törnek ki. A legutóbbi börtönlázadás éppen egy nappal azelőtt kezdődött, hogy a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) filmes csapata a Reuters és egyéb hírügynökségek riportereivel együtt látogatást tett a börtönben. Eredetileg csupán a benti kábítószer- és HIV-helyzetről szerettünk volna meginterjúvolni volt elítélteket és a velük dolgozó pszichológusokat, azonban a börtön bejáratánál dühös tüntetők egy csoportja fogadott minket, akik a fogva tartott hozzátartozóikról szerettek volna megtudni valamit, vagy legalább csomagot juttatni nekik. Nagyon kevés információt szivárogtattak ki arról, hogy igazából mi is történik odabent: a hírek szerint a fogva tartottak túszul ejtettek négy őrt, felgyújtották a börtön egyik épületét és köveket dobáltak a rendőrökre. A lázadást négy nap után egy brutális rendőrattakkal verték le, amelynek során két fogva tartott tisztázatlan körülmények között életét vesztette – a Human Rights Watch nevű emberi jogi szervezet ezért vizsgálatot követel az ügyben.

Mi itt Magyarországon a puszta fejcsóváláson kívül mást is tehetnénk, mást is tanulhatnánk ebből az ügyből: nevezetesen azt, mi történik akkor, ha egy ország rendészeti kérdést csinál a szociális problémáinak megoldásából, ha a közrend és a közbiztonság védelmének jelszavával telezsúfolja a börtöneit. A Helsinki Bizottság monitorozó programjával a börtönöket járva magam is személyesen tapasztaltam, hogy a magyar büntetés-végrehajtási rendszer hasonló problémáktól szenved, mint a libanoni, bár a helyzet szerencsére még nem eszkalálódott annyira. A börtöneink 140%-os telítettségűek, az EU-n belül a legtúlzsúfoltabbak közé tartoznak, az egy férfi fogva tartottra jutó mozgástér nem ritkán a másfél négyzetmétert sem éri el az előírt hárommal szemben. A túlzsúfoltságból, a foglalkoztatás és a megfelelő szolgáltatások hiányából fakadó stresszt itt is gyakran kezelik a libanoni módszerekkel: a rács mögött a rivotril (nyugtató) gyakran szinte valutaként szolgál.

No de nincs ok aggodalomra, a legutóbb például a nemzeti együttműködés jegyében kormányunk megoldotta a börtönök túlzsúfoltságának helyzetét: persze nem a fogvatartotti létszám csökkentésével, mit nem, hova is gondolnának ezek a zavaros fejű jogvédők! Egyszerűen módosították a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló rendeletet, amely előírja az egy fogvatartottra jutó terület minimumát. Mostantól "lehetőség szerint" kell csak biztosítani az eddig kötelező minimális mozgásteret. No komment.

Ahelyett, hogy a börtönbüntetés alternatíváinak kidolgozásával, a bűnözést újratermelő, halmozódó szociális problémák kezelésével foglalkozna, jelenlegi kormányunk mintha eltökélte volna, hogy minél több embert minél hosszabb időre börtönbe zár. A recept egyszerű: a lázári “szociálpolitika” eredményeként egyre nőni fog a megélhetési bűnözők száma, akiket a pintéri büntetőpolitika jegyében hosszú időre börtönbe zárnak. Családok szakadnak szét, közösségek nyomorodnak meg, és olyan gyerekek nőnek fel apa nélkül, akik maguk sem látnak majd más esélyt a boldogulásra, mint hogy bűnözőnek állnak. A világ számos országában találhatunk példát arra, hogy a lázári-pintéri recept csak arra jó, hogy szétszakítsa a társadalmat és újratermelje a bűnözést és újabb problémákat generáljon. A bejrúti börtönlázadás szolgáljon nekünk intő példaként!

Sárosi Péter