Fogságban

Évának tavasszal adták tudtára, hogy el kell hagynia a taktamákonyi szociális otthont. Némi telefonálás után Harmathegynek vette az irányt, az ottani bentlakásos intézet ugyanis arról tájékoztatta, hogy tudnak számára férőhelyet biztosítani. Útközben rosszul lett, a mentők pedig a gyatrapusztai kórházba vitték. A kórház túlzsúfolt volt, ezért a pszichiátriai osztály női részlege fogadta be. Kis híján örökre. 

(A történet valós, azonban minden, a személyes azonosításra lehetőséget adó információt megváltoztattunk. A helyiségnevek kitaláltak.)

A pszichiátriai osztályt nem hagyhatta el. Eleinte még ki-kiengedték a vasárnapi istentiszteletre, de a második hónapban megvonták tőle az engedélyt. Sokat panaszkodott az ellátásra, ráadásul rendre arról győzködte a személyzetet, hogy ő nem pszichiátriai beteg, és kérte őket, segítsenek kijutnia. Érkezésekor még nem is volt diagnózisa, hiszen soha életében nem szedett gyógyszereket, és az intézet, ahol korábban lakott, nem észlelt semmilyen mentális problémát: szegény családból származott, és egy híres-neves gyógypedagógiai iskolába járt, ezért hivatalosan enyhe értelmi fogyatékosnak tekintették, de mindenki tudta, hogy ez inkább csak azt jelenti, hogy nem sikerült kikeverednie nehéz helyzetéből. Egész életében intézetről intézetre hányódott: lakott idősotthonban és fogyatékosok intézetében, volt pár évig egy férje és egy lakása is, de a válás után újra beköltözött egy otthonba. Bent is tudták: pszichiátrián soha életében nem járt, gyógyszert nem szedett, és soha még pszichiátriai diagnózisa nem volt.

Mostanáig. 

Mert most kapott. Bipoláris affektív zavart és enyhe demenciát állapítottak meg, amelyekre Rexetint, Setonint, Lamolepet és Frontint kellett szednie napról napra – viszonylag enyhe, alacsony dózisú gyógyszerek ezek, amelyek csak lassan vezetnek függőséghez. A gyógyszereken kívül semmilyen terápiát nem kapott, beszélgetésre az orvossal nem nagyon volt lehetőség. Ugyanakkor segítettek neki helyet keresni, és kérésére több szociális intézményt is felhívtak, hogy szabad férőhelyhez juttassák. Mivel azonban ilyen nem akadt, nem engedték el, és tovább gyógyszerezték. A kórház szempontjából persze mindez érthető: nem akarták, hogy hajléktalanná legyen. Éva rettenetesen érezte magát: nem volt pszichiátriai beteg, és úgy érezte, hogy ok nélkül tartják fogva egy kórházi osztályon. A körülmények pedig embertelenek voltak: a betegek legyógyszerezve támolyogtak, az ápolók között páran durván bántak a bentlévőkkel, néha odacsaptak vagy lekötöztek egyeseket. Az étel viszont legalább jó volt.

Ekkor érkezett telefonhívás a TASZ Jogsegélyszolgálatára. Éva barátnője, Irma hívott minket, hogy barátnőjét ki kellene hozni a gyatrapusztai zárt osztályról, hiszen akarata ellenére és indokolatlanul tartják őt ott fogva.

Két napon át kerestük telefonon a kórház pszichiáter szakorvosát, hogy információt kérjünk Éva helyzetéről és állapotáról. Egyszer sem sikerült a telefonvégre kapnunk. Épp most ment el. Hívjuk az irodában. Már régen hazament. Pont most a szemközti folyosón van, hívjuk újra a portát, és kérjük a 99-es melléket. Mire odakapcsoltak minket, továbbment. Képzeletünkben egy hatalmas épület labirintushálózata jelent meg, ahol a telefon mindig rossz helyen csörög. Emailt nem lehetett neki írni, nincs email-címe. Végül faxot küldtünk, amelyre nem érkezett válasz. Évával sikerült beszélnünk a következő nap: azt mondta neki az orvos, hogy ha jön érte az ügyvédje, akkor felőle mehet.

Kocsiba ültünk, és Gyatrapuszta felé vettük az irányt. Meglepetésünkre a kórházi pszichiátriai osztályt rejtő épülete egészen kicsi volt. Lehetetlen, hogy itt nem lehet valakit elérni telefonon. És láttuk azt is, hogy ez nem is zárt osztály, hanem "csak" kórházi osztály. Az ajtó zárva volt, csak kulccsal lehetett nyitni kívülről és belülről is. Aki bent volt, annak tényleg zárt osztályként mutatta magát.

Másfél órát várattak minket, a zárójelentés folyamatosan készült. Nem csak nekünk, a hétvégére hazalátogató fiatal férfinek is, aki útravalónak végül szakorvosi tanácsot is kapott: “Aztán ne idegeskedjen, Béla!”

Az abszurd zárójelentés szerint egy többé-kevésbé veszélyes pszichiátriai beteget vittünk magunkkal, aki kést rejtegetett a párnája alatt. Az orvos mégis a tudtunkra adta, hogy pontosan tudja, hogy nincs itt a helye, hiszen nem pszichiátriai beteg – éppen ezért kerestek neki ők maguk is férőhelyet egy bentlakásos otthonban, és éppen ezért nem is támaszt akadályt Éva távozása elé. Ő mégsem tehetett mást, itt kellett tartania, amíg a férőhely felszabadul, s ez lehet akár három év is. Hogy ez jogsértő vagy nem, az őt nem különösebben érdekelte. 

Induláskor négy receptet is adtak Évához, a fenti gyógyszereket kellett volna tovább szednie. Kifelé menet mondtuk neki, hogy akkor ezek szerint egy gyógyszertár felé kellene venni az irányt. A válasz meglepett: nincs rá szükség, hiszen nem vette be őket eddig sem, kiköpte a vécébe mind. És valóban: az osztályon a legtöbb beteg ájuldozott, csak árnyéka volt önmagának, Éva viszont kilógott a sorból, és teljesen magánál volt. Hittük is meg nem is, és persze tartottunk attól, hogy ha mégis szedte a gyógyszereit, és hirtelen elhagyja őket, akkor elvonási tünetek alakulhatnak ki nála, és rossz állapotba kerül. Felvettük a kapcsolatot egy pszichiáterrel, és tanácsára nyomon követtük Évát, minden nap beszéltünk vele telefonon, és Irmával is felvettük a kapcsolatot újra – mivel semmilyen rosszullét vagy elvonási tünet, enyhébb probléma sem jelentkezett, magunk is meggyőződtünk róla, hogy valóban nem szedte be a gyógyszereit a kórházban.

Éva azóta egy nagyvárosban él, közeli rokonánál találtunk neki szállást. Innen keres most magának újabb helyet a szociális rendszerben, egy idősek vagy fogyatékosok otthonában vagy egy lakóotthonban, ahol kaphatna munkát, és nem kényszerítik arra, hogy gyógyszert szedjen.

Verdes Tamás