A boszorkánymázsa

Oudewater – hollandul annyit tesz, mint Öregvíz. Ez az Utrecht tartományban fekvő kisváros nagy jelentőséggel bír a türelmen (gedogen) alapuló holland közpolitikában. A jelentőségét egy öreg mázsaház adja. Akinek beindult volna a fantáziája, annak elárulom, hogy nem marihuánát mértek ebben a mázsaházban, hanem valami még ennél is hajmeresztőbbet: boszorkányokat! (Nem, nem a Monty Python találta ki...) A korabeli közhit szerint ugyanis a boszorkánynak nincs súlya. Ha tehát igazolást kap, hogy ő márpedig többet nyom mint egy tollpihe, akkor nem kínozhatják meg és végezhetik ki. Rengeteg ember életét mentette meg ez a mázsa, és a holland tolerancia szimbólumává vált. Alább kifejtjük, hogy miért lenne nagy szükség egy hasonló mázsára napjainkban is. 

Az előzményekhez tudni kell, hogy a boszorkányüldözés nem a sötét középkorban indult virágzásnak, mint sokan gondolják (a Monty Python Gyalog Galopp című klasszikusa nyomán), hanem bizony a kora újkorban, a modern emberi civilizáció születésekor! Heinrich Kramer, egy dominikánus szerezetes 1483-ban adta ki Malleus Maleficarom (A boszorkányok kalapácsa) címmel minden idők leghátborzongatóbb gyűjteményét a boszorkányok rémtetteiről, akik magukat varázskenőccsel bekenve titkos gyűléseket tartanak a szabadban, ahol gyermekek húsából lakmároznak és a Sátánnal közösülnek. Vitték és hitték, mint a cukrot, a boszorkányok rémtetteit éppúgy valóságosnak tartották, mint jobbikos a cigánybűnözést. Mert hát az én tehenemnek is elapadt a teje, láttam a saját szememmel, mondta a korabeli közember a boszorkányhitben kételkedő nagyvárosi jogvédőnek, aki sose dugta le a falujába az orrát, csak okoskodott ott a könyveibűl. Az üldözés 1580 és 1630 között érte el tetőfokát, de Kelet- Közép-Európában még a 18. században is végeztek ki szerencsétleneket a boszorkányság vádjával (lásd a szegedi boszorkánypört).

A boszorkányüldözés egyfajta aranybánya a modern történészek és antropológusok számára – ugyanis nem a középkori ostobaság és kegyetlenség mélységeiről biztosít felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot, hanem arról, hogy mi a tudás és a hatalom viszonya (Foucault szerint a kettő szétválaszthatatlan) a modern társadalmakban. Hogyan keletkeznek és válnak tömegessé bizonyos mémek, valós szociális feszültségek eltorzításával, amelyek félelmetesen hasonló ritmusú embernyomorító tömeggépezetté állnak össze. Mind nemes célok érdekében, az emberiség üdvére. Ilyen a nemzetközi drogkontroll-rendszer is, ami büntetőjoggal kívánja kezelni a drogproblémákat.

Sokaknak durva a párhuzam. Ők valószínűleg nem vettek részt olyan gyakran a Kábítószerügyi Bizottság (CND) éves ülésein, mint én, és nem hallották, ahogy a kormánydelegáltak szigorú liturgikus rendben recitálják az ENSZ kábítószer-egyezményeinek betűjét. Éppen úgy, mint ahogy a püspökök és kanonokok recitálhatták az egyetemes zsinatok határozatait és az egyház dogmáit a régi időkben. A boszorkányüldözés korában könyveket vettek Indexre, ma tudatmódosító szereket – lényegében mindkét korban bizonyos kognitív folyamatokat kriminalizáltak. Akkoriban a Szent Inkvizíció minden eltérést büntetett az egyház dogmáitól, ma a Nemzetközi Kábítószer-ellenőrzési Szerv (INCB) pécézi ki azokat az országokat, amelyek eltérnek a drogegyezményeinek betűjétől. És ez még nem is a legrosszabb.
 

A becslések szerint a világ börtönnépességének mintegy harmadát nem erőszakos kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt zárták be. Az Amerikai Egyesült Államok, a szabadság földje, napjainkra börtönvilággá változott a drogellenes háború hatására. Bár a Föld lakosságának csupán 5%-át adja, a föld börtönnépességének 25%-át! Minden százezer emberre jut több mint 700 fogva tartott, Európában az átlag 100 körül van. A szövetségi börtönökben a fogva tartottak 60%-a drogvádak miatt ül rács mögött. Mint ahogy boszorkányvádak korában, az üldözés itt is aránytalanul sújtja a szegényeket, az etnikai kisebbségéket. Ázsiában a becslések szerint 400 ezer embert tartanak fogva „drogrehabilitációs intézetnek” eufemizált kényszermunkatáborokban, ahol a viszonyok döbbenetesen hasonlóak azokhoz, amiket Szolzsenyicin leírt a Gulág kapcsán. Kína minden évben nyilvánosan kivégez olyan embereket a drogellenes világnap megünnepléseként, akik a nyomorból való felemelkedés reményében elvállalják, hogy átvisznek egy csomagot a határon – gyakran éppen a megbízóik dobják fel őket, hogy közben zavartalanul átvihessék a valódi árut. Televízión közvetítik, ahogy eltörik a nyakcsigolyájuk vagy szétloccsantják az agyvelejük, hadd okuljanak belőle a népek – akárcsak a nyilvános boszorkányégetéseken. Thaiföldön a kormány több ezer drogfogyasztót és pushert végzett ki az utcán statáriálisan a 21. században egy drogellenes pogrom részeként.

Hollandia a 17. században éppúgy vonakodott a Nagy Boszorkányellenes Háborúba követni Európát, mint a 20. században a Nagy Drogellenes Háborúba. Itt jön a képbe Oudewater mázsája: a korabeli komoly tudományos bizonyítékok (höhö) szerint a boszorkányok ugyanis súlytalanok voltak. Ezt a „tudományos” elméletet akkoriban éppúgy nem illett megkérdőjelezni, mint ahogy ma azt sem, hogy a fű veszélyesebb az alkoholnál, vagy hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Na mármost, a hollandok, lévén megátalkodottan pragmatikus népség, akkoriban is megtalálták a kiskaput, hogy megmentsék a bűnbakokat a szenvedéstől: lemérték a megvádolt embereket, hogy kiszűrjék a súlytalanokat. Gondolom senkit nem lep meg, hogy egyetlen embert sem végeztek ki, akit oudewater-i mázsán mértek meg. Ez a mázsa azóta is a holland tolerancia szimbóluma.

Egy jogállamban a fékek és ellensúlyok rendszere helyettesíti az oudwater-i mázsát: ombudsmanok, alkotmánybíróság, köztársasági elnök. De ide tartoznak a kormány tudományos tanácsadó szervei és a civil kontrollt biztosító szervezetek is. Megmérik a népszerű, de értelmetlen és jogsértő intézkedések, javaslatok, hiedelmek súlyát, kérlelhetetlen pontossággal, az aktuális pártpolitikai szelektől és morális pánikhullámoktól függetlenül. Európában sajnos ma rozsdásodnak ezek a szelepek. Hollandiában is, bár kétségkívül jóval lassabb ütemben, mint Magyarországon.

Ami az elmúlt években jogalkotás címén folyt, az inkább a jogalkotás paródiája, a parlament puszta díszletté vált az önkényes, átláthatatlan törvényhozás számára, amelyet nagyvállalati és politikai érdekek, alkuk az utolsó pillanatban át- és felülírhatnak. Az országnak nincs hatékony lobbitörvénye, politikai döntéshozók cinikusan elsimerik, hogy kiszolgálják a dohányipari lobbi érdekeit, egyesen nem szégyellik ezt a társadalmi egyeztetés részének nevezni. A törvényekhez nem születnek hatástanulmányok, vagy ha igen, azok szakmai színvonala a nullával egyenlő. A szakmai egyeztetés, az érdekegyezetés egyre jobban háttérbe szorul. A jogszabálytervezetek véleményezésére néha nevetségesen kevés időt szánnak.

Eközben ugyanezek a képviselők a közerkölcs lovagjának szerepében tetszelegve kérlelhetetlen szigorral boszorkányüldözést folytatnak az olyan népszerűtlen csoportok ellen, mint a hajkéktalanok vagy a drogfogyasztók. Nincs türelem a normák megszegői számára – hangoztatják. Persze azt, hogy mi számít normaszegésnek, ők döntik el. Megtalálták Magyarország számára az új közellenségeket: az azonosnemű párok, a művelődési házi buliban spanglizó tinédzserek, az aluljáróban kolduló hajléktalanok, a tüzifát gyűjtő romák, a kisegyházak hívői. Ők szerintük puszta létükkel bizonyítják, hogy Magyarországon megrendültek a társadalmi értékek és a liberonihilizmus lett úrrá a népen. Arról mélyen hallgatnak, hogy vajon milyen üzenettel jár az, hogy a politikai elit féktelen hatalomvágytól hajtva folyamatosan szegi meg a jogállamiság legalapvetőbb normáit?

Szimbolikus jogalkotás folyik: a joghatásosság nem érdekel senkit, csak az üzenet. Amikor a TASZ a KIM-ben az új Btk-szigorításról tárgyalt, és felvetettük, hogy ugye senki sem reméli ettől a drogfogyasztás visszaszorulását, a minisztérium azzal érvelt, hogy márpedig a kormánynak jeleznie kell rosszallását. Világos. Mintha az apa nem is fejezhetné ki máshogy a rosszallását, csak úgy, ha jól megveri a gyerekét. Apropó, a bíróság éppen most ítélt 5 év börtönbüntetésre egy apát, aki agyonverte 11 éves kisfiát. Az új Btk-tervezet szerint egy 18 éves gimnazista, aki egy művelődési házi buliban átad a 17 éves társának fél gramm füvet, 5-től 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő! És eközben dohánycégek írnak át törvényeket, mikor a dohányzás évente több tízezer halálesetet követel, míg a marihuána következtében meghalt emberek száma nulla.

Kételkedik még valaki abban, hogy nálunk is szükség lenne egy oudewater-i mázsára?

Sárosi Péter (TASZ)